Műhely

Hátizsákkal Latin-Amerikában

Farkas Anita

Rögtön az elején egy vallomás: sosem szerettem az útikönyveket. Úgy gondoltam, hogy a Magyarországról nézve egzotikus vidékek vagy az életben egyszer kötelezően ajánlott nagyvárosok valódi hétköznapjaiba úgysem láthatunk be általuk, és untatott az obligát felsorolás is a feltétlenül megnézendő várakról, múzeumokról vagy más, nem építészeti jellegű helyi kincsekről. Persze ez ízlés kérdése: mindig is jobban érdekeltek az emberek, mint a tárgyak.

Soltész Béla: Eldorádótól az Antillákig. Noran Libro, 2020

Ezért is vettem kissé kétkedve a kezembe Soltész Béla Eldorádótól az Antillákig című kötetét,  még akkor is, ha az élénk színekben pompázó borító önmagában más élményt ígért az eddigieknél. A fenntartásokat némileg enyhítette, hogy a civilben az ELTE-n tanító, társadalomkutató írónak nem ez az első ilyen jellegű munkája: a Clandestino – Egy év Latin-Amerikában és a Hátizsákkal Brazíliában című könyvei viszonylag hamar népszerűek lettek, és nem csak a latin-amerikai kultúrát kedvelők körében. Ennek a sorozatnak a – nevezzük így – harmadik része ezúttal a ritkábban emlegetett, kevésbé ismert vidékekre kalauzolja el az olvasót: Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname, Francia Guyana, Jamaica, Trinidad és Tobago, Saint Lucia, Martinique olyan távoli országok, amelyekről általában semmit vagy semmi jót nem hall az átlag európai. És itt a kalauzolás szó nem puszta újságírói frázis. Soltész Béla képes valóban magával vinni az olvasót a tengerpartok, szigetek, tűzhányók, táblahegyek és szavannák határolta világba, sok más mellett magyar mintákat hímző ecuadoriak, a fejvadász indiánok leszármazottai (nekik köszönhetjük a zanza, zanzásított szavainkat), Pablo Escobar elhagyott villái, a jamaicai DJ-pultok vagy a suriname-i főváros Onafhankelijkheidsplein nevet viselő főterének németalföldi stílusú tégla- és faépületei közé.

Annak, hogy a rengeteg, sokszor humoros-önironikus mikrotörténetből összeálló kulturális tabló szinte minden részletét élvezettel olvassuk, persze nem csak az effajta vonzó egzotikumok (sőt a sok helyütt felbukkanó irodalmi, illetve magyar vonatkozások) felsorolása az oka. Az írónak sikerült az a nagyon nehéz művelet, hogy személyes benyomásait papírra vetve egyszer sem vétette el az arányt sem a túlzó lelkesedés, sem a szájbarágós leegyszerűsítés javára, így végig megmarad az egyszerű, de az utazásai révén már tapasztalt, így kevésbé meglephető hátizsákos turista hangja. Aki ráadásul barátként, szövetségesként tekint a helybeliekre. Talán a megfelelő óvatosság és nyitottság keverékének köszönhető, hogy a több hónapos túra legveszélyesebb helyzete egy apácák által fenntartott georgetowni vendégházban éri: egy korhadt faépület tetejét átszakító feszítővas nem éppen kellemes meglepetés, ha az ember az ágyon ülve jobb híján éppen a Jelenések könyvét olvasgatja.

Soltész Béla egy pillanatig sem állítja, hogy Latin-Amerika csupa szépség és idill, a kellemes klíma és a lenyűgöző táj ellenére valószínűleg egyikőnk sem akarna mostanság Venezuelában vagy Kolumbiában élni. A veszélyt azonban nem is túlozza el szükségtelenül, sőt a praktikus tudnivalókat egy-egy fejezet végén csokorba gyűjtő kis összefoglalók (mivel érdemes utazni, milyen típusú szállások állnak rendelkezésre, hol kell a nőknek óvatosabbnak lenniük stb.) segítenek elkerülni a bajokat. A kötet elolvasása után ugyanis garantáltan megjön a kedvünk a kötetlen, hátizsákos utazáshoz, amelyhez a bátorságunkon kívül használhatjuk sorvezetőként a szerző világhálóra feltöltött rengeteg fotóját: a Flickr fényképmegosztó oldal vonatkozó mappáit a könyvben elhelyezett QR-kódok segítségével könnyedén megtaláljuk.

Soltész Béla (1981–) író, társadalomkutató, a Fiatal Írók Szövetségének tagja. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, az ELTE Nemzetközi és Európai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa. Útirajzain kívül egy regénye (Rabszolgasors) és egy novelláskötete (Inbox) is megjelent

További cikkek
Műhely A gondviselés krónikása

Amikor az ifjú Szentpétery Tibor hetvenkilenc pengő nyolcvan fillérért megvásárolta első fényképezőgépét, talán még nem sejtette, hogy egy életre elkötelezi magát a fotografálás mellett. Hosszú évtizedek során felhalmozott felvételein lelkesen és lelkiismeretesen örökítette meg a természet szépségeit, a magyar történelem kataklizmáit, kulturális örökségünk meghatározó emlékeit.

Műhely A látvány újító őszintesége

Az előző századforduló polgári derűbe oltott egzisztencializmusa és egyfajta látomásos atmoszféra egyformán jelen van a magyar festészet egyik megújítója, Ferenczy Károly vásznain.

Műhely Gazdag város büszkesége

A kisszebeni Keresztelő Szent János-főoltár ismét teljes pompájában látható a Magyar Nemzeti Galériában. A hazai múzeumi szakma ez idáig minden bizonnyal a leghosszabb, hetvenöt évig tartó restaurálási folyamaton van túl. 

Hívószó Marco Rossi

„Rugalmasság, új feltételekhez és a rendelkezésre álló játékoskerethez való alkalmazkodás képessége” – nevezte meg, mely tulajdonságok tehetik sikeressé a magyar kispadon. Marco Rossi irányítása alatt tizenkét helyet lépett előre a magyar válogatott a FIFA világranglistáján. Ezzel 2020 legtöbbet fejlődő csapata lett, Rossi mester pedig a világ kilencedik legjobb szövetségi kapitánya.

A hely szelleme Két ajtó, egy álom

Bor-Piac és Bor-só. Rögtön megakad a szeme a két hívogató feliraton annak, aki Nagymaros idilli főterén jár. Nehéz dönteni, hova is térjen be az ember, de a két helyet nem is lehetne különválasztani. Nemcsak a tulajdonos, de a helyek mögött álló filozófia is egy.

Hívószó A tevékeny szeretet erejével

„Azzal tudok hatni, amivé formálom magam – ebben rejlik a felelősségem. Mindaz a szeretetet és odaadás, amivel az elítéltekért és a hajléktalanokért szolgálhatok, engem is táplál” – mondja Lólé Attila asztalosmester, egykori fogvatartott, ma börtöncursillók közreműködője, hajléktalan emberek segítője.