Hiszek az emberben!

Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád

Az Obádovics, csak így emlegetik sokan Obádovics J. Gyula Matematika című tankönyvét, amelyből generációk sora tanulta meg: a matematika nem mumus, csak közérthetően kell tálalni. A kilencvennégy éves tudós pedagógus Balatonszárszón, egy part menti kis kertes házban él feleségével, és amikor nem a jegyzeteit rendezi, saját készítésű diópálinkájából merít új ötleteket.

 

Mielőtt belevágnánk a matematikai és egyéb kérdésekbe, nem bírom megállni, hogy túl a diós habcsókon és a frissen sült pogácsán meg ne kérdezzem, mi a titka annak a harmóniának, ami szinte tapintható a felesége és ön közt?

Kezdő tanár koromban, a miskolci egyetemen ismertem meg a feleségemet, Arany Margitot, azaz Babit. Akkoriban nagyon családias volt ott a légkör, a fiatal gyakornokok, tanársegédek, oktatók szinte minden idejüket együtt töltötték. Babit egy egyetemi ebéden láttam meg először, pont szemben ültünk, később pedig sokat jártunk együtt kirándulni a többiekkel, így fokozatosan mélyült a barátságunk. Annál inkább is, mert orosz–angol szakosként a munkában is nagy támaszom volt: az orosz matematikakönyvekhez az olcsóságuk miatt könnyen hozzá tudtam jutni, ő meg segített azokat lefordítani. Júniusban, a vizsgaidőszak leteltével úgy döntöttem, nem várok tovább, és amikor ment fel a lépcsőn a kollégiumban, gyorsan utánaeredtem, és megkérdeztem, nem jönne-e hozzám. Bár nagyon meglepődött, rögtön igent mondott. Ez 1953 nyarán történt. Egy évre rá megszületett Kati lányunk, négy évvel később Évike, majd egy tragikusan korán elvesztett fiúiker-terhesség után hat esztendő elteltével megérkezett Csilla. És nem azt mondom, hogy a hatvanhét évnyi együttélés végig csupa móka és kacagás volt, de az egymás iránti szeretetünk, a másik kölcsönös segítésének a szándéka nem szűnt meg soha. Ha Babi nem olyan áldozatkész, biztosan nem tudtam volna a munka és a három gyerek mellett megszerezni a doktorimat, tanulmányutakra menni, publikációkat, könyveket írni. Hogy végül a matematikai tudományok kandidátusa lettem, legalább annyira az ő érdeme is, mint az enyém.

Ma pedig már több mint negyven fősre duzzadt az Obádovics család, hiszen a három lánytól tizenhárom unoka született, áprilisban pedig már a tizenhetedik dédunokának örülhetnek. Nagy a forgalom Balatonszárszón?

Nem unatkozunk, az biztos, a gyerekek és az unokák, utóbbiak már a dédunokákkal közösen elég sűrűn meglátogatnak minket, nemrég szedtük le például a szilveszteri dekorációt a kis családi buli után. Obádovicsok ma már szinte minden részén élnek az országnak. A legnagyobb lányunk, Kati a szekszárdi I. Béla-gimnáziumban tanít matematikát és fizikát. A középső, Évi matematika–technika szakos tanár, emellett már régóta a vejemmel közösen megalapított Scolar Kiadó gazdasági ügyeit is intézi. A legkisebb, Csilla hatgyermekes anyukaként futott be egyetemi karriert: a férjével együtt a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Karán oktat.

„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)

A matematikától ezek szerint csak nem tudta elriasztani őket az édesapjuk?

Nem is akartam. De aminek még ennél is jobban örülök, hogy mindhárman a legnagyobb szeretettel végzik a munkájukat. Mások az erősségeik. Kati lányom a szemléltetés nagymestere, ezt valószínűleg tőlem örökölte, Évikém mindig hamar meg tudta magát szerettetni a gyerekekkel, Csilla pedig az óriási adathalmazok tudósa, vagyis annak a ma világszerte keresett tudományé, hogyan lehet a statisztikai számítások segítségével minél pontosabb gazdasági következtetéseket levonni. Egyiket sem kényszerítettük soha semmire, olyannyira nem, hogy érettségi után mindhárom lányt egy évre elküldtem dolgozni. Szerettem volna, ha megtapasztalják, mit jelent reggeltől estig munkában lenni, és ez alapján, felelősen el tudják dönteni, mivel akarnak foglalkozni egész életükben, hogy az ne legyen szenvedés. Ezt a módszert mindenkinek csak ajánlani tudom. Pláne, mert a fiatalok már régen nem úgy nőnek fel, mint annak idején én Baján, az akkor még falusias Szállásváros kerületében.

Milyen volt ez a gyerekkor?

Egyrészről önálló és szabad, másrészről nekem és a környezetemben élőknek is természetes volt, hogy már kicsi gyerekként korán ébresztettek, és menni kellett lovat vezetni, kukoricát ekézni, a tehenekkel ki a legelőre, mikor mire volt szükség. A mi Obádovics famíliánkban a mindennapok része volt a földeken való vagy az állatokkal végzett munka. Édesapám ugyan kőművesként kereste a kenyerét, néha inaskodtam is mellette, az egész nagycsalád viszont földműves volt, mindkét nagyapámnak volt tizenkét–negyven közti katasztrális holdja. A bátyám és én iskolaidőn kívül be voltunk fogva a napszámosok mellé, és a ház körül is mindig akadt tennivaló. Hogy ellentmondjunk, meg sem fordult a fejünkben, ahogyan azon sem gondolkodtunk soha, hogy mi akkor most dolgozunk-e vagy sem. Olyasmi pláne nem jutott eszünkbe, mint régebben az egyik unokámnak, akit hívtam kerítést festeni, ő meg az órabér felől érdeklődött. Szerencsére ez csak egyszer fordult elő, a mai napig szívesen jön bármelyikük, ha megkérem, hordót mosni például. Minden évben készítek ugyanis vörösbort az apámtól tanult módon, és tízféle gyógynövényes diólikőrt egy ősi Obádovics-recept alapján.

Van egy olyan sejtésem, hogy ezek mérsékelt fogyasztásának köze lehet ahhoz, hogy a családjában az átlagéletkor kilencvennyolc év, az édesapja kilencvenhét, az édesanyja csaknem százéves koráig élt, és még sorolhatnánk a hasonló példákat.

Én sem gondolom másként. Ha nem ülök autóba, ebéd előtt mindennap iszom fél deci vörösbort, utána egy jó fröccsöt és este egy kis diópálinkát. Emellett fontos a mozgás, a fizikai munka. Fiatalkoromban atletizáltam, szertornáztam, később sokáig jógáztam, ma az évszaktól függetlenül a kertben teszünk-veszünk a feleségemmel, délutánonként meg lekocogok a partig meg vissza. Igaz, amióta néhány éve volt egy kis gerincműtétem, kicsit tovább kell utána nyújtani a hátamat a hintaszékben. És ami ugyanilyen fontos, szellemileg sem engedem ellustulni magam, délelőttönként olvasgatok, a jegyzeteimet rendezgetem, most éppen a Vektoranalízis könyvem és a Matematika huszonkettedik kiadását készítem elő. Az ember jó egészségéhez nemcsak az izomzatának, az agyának is rendszeres tréningre van szüksége.

A híres könyvről egy kicsit később, maradjunk még a gyökereknél. Édesanyja és édesapja egyaránt színtiszta bunyevácok voltak, ön is a mai napig annak vallja magát, régóta harcol érte, hogy a bunyevácok újra önálló kisebbségként legyenek bejegyezve Magyarországon. Mi alakította ki ezt az erős kötődést?

Magyarországon abban az időben csak Baján éltek bunyevácok, 1933-ban kapcsolták össze a várossal a közvetlen közeli, Bajaszentistván nevű falut, illetve volt még két kerület, Homokváros és Szállásváros, ahol többnyire szintén bunyevácok laktak. A környékükön jellemzők voltak még a svábok, az utcákon keveredtek a különböző nyelvek, mégis mindenki békésen megfért egymás mellett. A mi családunkban természetesen elsősorban bunyevácul folyt a szó amellett, hogy édesapám-édesanyám magyarul is tökéletesen tudott, észrevétlenül váltottak egyikről a másikra, ahogyan a beszélgetőpartner vagy a helyzet megkívánta. Én viszont hároméves koromig szinte csak bunyevácul beszéltem, mert bölcsőde gyanánt apám nagyanyja nevelt. Anyám, akinek dolgozni kellett a földeken, reggelente átsétált velem a kertek alatt a szomszéd utcában lakó Nánóhoz, este meg felszedett. Én meg egész álló nap azzal nyaggattam szegény görbe bottal járó, csaknem százéves  dédanyámat, mikor mehetek végre haza, mert nagyon anyás gyerek voltam. Hogy ne legyek olyan szomorú, rengeteget mesélt nekem. A történeteinek főszereplője Jankó Szibinyáni mellett leggyakrabban a bunyevác–szerb népi hős, a törökverő Kraljevity Márkó volt vagy a bunyevác és a szerb népköltészetben meghatározó hegyi tündérek. Ezeknek a szép időknek viszont egyszer csak vége lett, amikor anyám, megunva a sok hercehurcát, beíratott először a Szent Antal utcai bunyevác óvodába, majd miután az a Horthy-korszak magyarosítási politikája következtében megszűnt, az új, Kinizsi Pál utcai magyar nyelvűbe. Itt aztán két hét alatt megtanultam magyarul, és már nem Nánóhoz mentem haza, hanem a szüleim nádas tetejű, szoba-konyhás lakásába, a Szállásváros utolsó előtti utcájába.

„Az ember jó egészségéhez nemcsak
az izomzatának, az agyának is rendszeres
tréningre van szüksége”

A matematikaoktatásért és számítástechnikaoktatás megteremtéséért végzett munkájáért Obádovics J. Gyula számos kitüntetést kapott. Elismerései között szerepel a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, a Neumann János Számítógéptudományi Társaság életműdíja, illetve a Magyar Érdemrend középkeresztje is

Később, az iskolában rögtön felfigyeltek a matematikai tehetségére

Nem mondhatnám. Először másfél évet a szállásvárosi elemi iskolában töltöttem, Bellosics Flóra tanítónőre most is szeretettel gondolok. Utána öt félévet a szentistváni általánosba jártam, vagyis inkább mellé, mert a kántor és a plébános meglátta bennem a ministránsi és a harangozói tehetséget, ezért gyakran elkértek tanítási időben is. 1937-ben aztán beírattak a bajai polgári első osztályába. Egy évvel később Szentistvánról a város másik végére, az apai nagyapám Darázs utcai házába költöztünk, így a reggeli három-négy kilométeres gyaloglás helyett már csak másfelet kellett megtennem az iskolába. Négy évvel idősebb bátyám ekkor már az édesapám által a Pandúr-szigeten bérelt földön dolgozott, a ház körüli munkákat nekem kellett elvégeznem. A tanulmányi eredményemmel nemigen törődött senki, de szerencsém volt, mert az órákon hallás után sok mindent meg tudtam jegyezni, és a maradék kevés időmben nagyon szerettem olvasni is. Mivel a családban a bunyevác imakönyvön kívül csak az évente megjelenő Danica kalendárium volt elérhető, a könyveimről nekem kellett gondoskodnom. Esténként a barátom nénjétől kölcsönkért, tízfilléres vadnyugati és idegenlégiós kalandregényeket bújtam, sokszor titokban, a dunna alatt, mert a konyhai petróleumlámpától apám hamar elküldött „Ne rontsd a szemed!” felkiáltással. A matematika is valahogy így jött a képbe. Tizenkét éves korom környékén, szintén titokban eljártam Kis Pista bácsi kiváló prímtamburás szobányi kis antikváriumába, és az ingem alatt csempésztem haza a könyveket. Nála találtam rá Colerus Az egyszeregytől az integrálig című könyvére, amit a mai napig őrzök a könyvespolcomon, igaz, már szétrongyolódott rendesen. Az egyszeregy fogalmát jól ismertem az iskolából, de az integrál szó és a kötetben lévő furcsa hieroglifák nagyon izgattak. Furcsállottam, miért találnak ki különös jelekkel újabb műveleteket, ha a számítások anélkül is elvégezhetők, és emlékszem, azon a problémán is napokig rágódtam, hogyan lehet egy végtelen sornak véges összege. Sajnos akkoriban nem volt olyan tanár körülöttem, akinek feltehettem volna a kérdéseimet. Talán emiatt lehet, hogy az életem későbbi részében is többnyire magamra hagyatkoztam, amiből aztán konfliktusaim is adódtak a munkahelyeimen.

A matematika tehát már ekkor megérintette, a polgári elvégzése után mégis otthon akart maradni továbbtanulás helyett. Miért?

Mert akkoriban már komolyabban dolgoztam a bátyámmal a mezőgazdaságban, és élveztem, hogy a szántásnak, kaszálásnak van látható végeredménye, ellentétben a matematikával, ahol akár évek is eltelhetnek anélkül, hogy valóban megoldanánk egy problémát. Aztán egy véletlen folytán – a kereskedelmi középiskolába szülői beleegyezés kellett volna – egy barátommal beiratkoztunk a bajai líceumba, ami egyben tanítóképző is volt. Itt rögtön a tanév elején egy óriási sokk ért: a matematikatanár az első dolgozatomban áthúzta az egyik feladatot, a többihez meg piros kérdőjeleket írt. A megoldások kivétel nélkül jók voltak, a lapon azonban nem állt egy részszámítás sem, mert azokat fejben végeztem el. A másodfokú egyenletet sem a gyökképlettel oldottam meg, hanem az egyszerűsített egyenletből ránézésre leírtam a megoldást. A tanár másolással vádolt, hiába bizonygatta a másik három osztálytársam, akinek még rajtam kívül jók voltak a feladatai, hogy csak azért lett az ő dolgozatuk is hibátlan, mert előző nap elmagyaráztam nekik a dolgokat. Végül hármast kaptam azzal, hogy „küldje be az anyját, megbukik, mint a vödör”. Szerencsére később jött egy igazi matematikatanár, Zrínyi Aladár, aki örült annak, ha valamit ügyesebben oldunk meg, mint ahogy az le van írva, sőt biztatott minket az önálló gondolkodásra, fejlődésre. Ez nekem nem is esett különösebben nehezemre, mert úgy éreztem, a matematika sokkal könnyebb, mint mondjuk a földrajz, mert azt tanulni kell, ezt meg nem, mert természetes.

Ezért választotta ezt a természettudományi kart a továbbtanuláskor?

Még mindig nem. Amikor nagy izgalmak után – először a németek, majd az oroszok vonultak be Bajára, és mindkétszer hajszálon múlott az életem – letettem a líceumi érettségit, jelentkeztem ugyan a pesti Pázmány-egyetemre, vagyis a mai ELTE-re, de mivel nem volt gimnáziumi érettségim, csak rendkívüli hallgatónak vettek fel. Szívem szerint az irodalom szakra iratkoztam volna be, mert tizenéves koromban mindenféle, főleg szerelmes verseket is írogattam, de az ahhoz szükséges latin és görög érettségit esélyem sem volt záros határidőn belül letenni, hiszen ezeket a nyelveket azelőtt nem tanultam soha. A természettudományi karra viszont elég volt matematikából, fizikából és egy idegen nyelvből különbözetit tenni ahhoz, hogy rendes hallgató lehessek. A fizika és a matematika könnyen ment, a középiskolai tanár el is csodálkozott, hogy csupa ötössel az indexemben mit akarok nála. A nyelv már keményebb dió volt: mivel a csoda szép bunyevác nyelv nem szerepelt a választhatók között, az orosz mellett döntöttem. Ezt így-úgy megtanultam attól a katonától, aki a családunknál volt elszállásolva fél évig, és egy kis jóindulatú segítséggel le is tudtam vizsgázni belőle. De még ezután is inkább a fizika felé húztam. A tankönyvben volt három sor a szupravezetésről, és nekem éppen a felfedezetlensége miatt megtetszett a téma. Hiába, mert akkoriban csak Svájcban volt olyan hideglabor, ahol ilyen kísérleteket lehetett végezni, így ezt a tervemet kénytelen voltam elengedni. Helyette Szabó Sándor barátommal kozmikus sugárzást szerettünk volna mérni bányák mélyén, a kísérletvezető tanárok viszont elfelejtettek visszajönni egy amerikai tanulmányútról. Akkor megfogadtam, hogy innentől már csak a matematikával fogok foglalkozni, hiszen ahhoz nem kell más, mint egy ceruza és egy papír. Az egyetemen ráadásul a matematikát olyan nagyszerű tudósoktól tanulhattam, mint Fejér Lipót, Kerékjártó Béla, Riesz Frigyes, Turán Pál vagy Szász Pál. Mindennek meg is lett az eredménye. Ötödéves voltam, amikor behívtak a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium oktatási osztályára, ahol három technikum szervezésével bíztak meg. A Műszaki Tanárképző Főiskola megalakulása után annak matematikai tanszékén adjunktusi kinevezéssel matematikatanárok képzésében vettem részt, majd 1952-ben áthelyezéssel a miskolci egyetem kikért, és az esti egyetem matematika-előadását bízta rám.

A Duna mellett felnövő matematikus közel négy évtizede a Balaton partján telepedett le. Mint mondja, Balatonszárszón az alkotáshoz szükséges nyugalom és a pezsgő közösségi élet egyszerre van jelen. Az utóbbiban aktívan részt vevő Obádovics J. Gyulát 2016-ban a település díszpolgárává is választották

„Sosem voltam olyan klasszikus
szobatudósféle, szeretem a humort, a derűt,
a nyüzsgő, jó társaságot, az életet”

Nem sokkal később itt, Miskolcon írta meg el a már említett híres Matematika tankönyvét. Milyen hiányt pótolt ezzel?

Akkoriban sokan az általános iskolát követően kétéves matematika-, fizika-, kémiaképzés után juthattak tovább a Műszaki Egyetemre. A szakérettségis és az esti egyetemi hallgatóim is azt kérték, hogy „tanár elvtárs, olyan könyvet adjon, amiben úgy vannak leírva a dolgok, ahogy előadja, meg ahogy a táblára van írva, mert azt értjük”. De nem volt ilyen. Amikor a Műszaki Kiadó kiírt egy olyan könyvre szóló pályázatot, amelyik közérthetően összefoglalja a középiskolás anyagot, és betekintést nyújt az egyetemi anyagba, gondoltam, megpróbálok egyet összehozni, hátha sikerül. Készítettem egy huszonnégy oldalas részletet, és egy tervet a témakörökről, majd az arról való hosszas vita után, szerepeljen-e ebben a kötetben például az integrál- vagy a differenciálszámítás, végül az én igenlő álláspontom nyert, és megkaptam az írásra való engedélyt. Érdekesség, hogy akkoriban nemcsak a szakmai, de a politikai lektor előtt is meg kellett felelni, utóbbi böngészte át a szöveges példákat, nehogy információt szerezhessenek belőlük az ellenséges hírszerzők. Nyilván az én könyvemben ilyen veszély nem volt, egyszerűen csak annyit tettem, hogy a matematika hagyományos nyelve helyett, az igaz tartalmat meghagyva, a kor nyelvére lefordítva, a beszélt nyelvhez közelítve írtam meg a Matematikát. Az olvasók jól fogadták.

És fogadják a mai napig is, hiszen az „Obádovics”, persze a tudomány fejlődése szerint mindig kissé átdolgozva, eddig huszonegy kiadásban hatszázezer példányban kelt el, német nyelvre is lefordították. Sohasem fordult meg a fejében, hogy ezt a hihetetlen sikert nyugaton vagy akár a tengerentúlon kamatoztassa?

1972-ben levelet kaptam Amerikából a philadelphiai Villanovai Egyetem matematikatanárától, aki azt írta, hogy „…ilyen világos és tömör összefoglaló Amerikában ismeretlen, ezért feltétlenül érdemes lenne lefordítani és ott kiadni”. Ez persze az akkori politikai helyzet miatt nem volt olyan egyszerű. A jogokért rengeteget kellett volna fizetni az egyetemnek a magyar állam számára, a könyv így megfizethetetlenül drága lett volna. Ezért azt ajánlották, hogy kapok harmincezerszer két dollárt, ha fél évre kimegyek, és úgy teszünk, mintha a Matematikát ott írtam volna. Ha ezt megteszem, a korabeli törvények szerint több év börtön várt volna. Arról nem is beszélve, hogy volt már három gyermekem, a feleségemnek jó állása, nem akartam sem költözésre kényszeríteni őket, sem itt hagyni ilyen hosszú időre. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Matematika azért itthon is hozott bőven pénzt a konyhára. Akkoriban volt egy olyan rendelet, hogy bármely író bármely kötetének százezredik eladott példánya után jutalom jár a kiadótól. Ennek összege nagyobb volt, mint a Kossuth-díjjal az idő tájt járó hatvanezer forint.

És még jó, hogy maradt, hiszen a magyar számítástechnika alapjainak megteremtését is önnek köszönhetjük. Mit tart e gazdag és fordulatos pálya legnagyobb sikerének?

Azt, hogy mindig mindenhol szerettek a hallgatók, a mai napig rengeteg évfolyam-találkozóra hívnak, ahova tudok, el is megyek. A hallgatóim közül sokan szép pályát futottak be, a miskolci egyetemen például akadt olyan időszak, amikor a rektor, a dékán és a két rektorhelyettes is egykori tanítványom volt. Felemelő pillanat volt az is, hogy amikor a magyar származású üzletember, Charles Simonyi az űrben járt, és a Puskás Tivadar Távközlési Technikum diákjai rádiókapcsolatot létesíthettek vele, arra a kérdésre, melyik könyv volt rá nagy hatással a pályáján, az én Matematikámat említette. És arra is büszke vagyok, hogy ahogyan említettem, nyugdíjasként sem tétlenkedtem soha, az elmúlt három évtized alatt felépítettem a házunk felső emeletét, és írtam több mint tíz könyvet is.

Köztük Julius J. Coach álnéven három pikáns szórakoztató regényt. Azt gondolhatnánk, hogy az ilyesmi igazán távol áll egy igazi, komoly tudóstól.

Azt hiszem, én sosem voltam olyan klasszikus szobatudósféle, szeretem a humort, a derűt, a nyüzsgő, jó társaságot, az életet. Ezeket a könyveket fogadásból írtam, amikor a vejem kiadójában ráakadtam egy külföldi író népszerű erotikus regényének kéziratára, és azt találtam mondani, hogy két hét alatt bármikor összehozok egy hasonlót. Szőlőmetszés közben felidéztem az 1945–47-es kollégiumi élményeimet, néhány akkori katonaviselt lakótársam elég merészen beszélt a kalandjairól, ezeket színeztem tovább. A fogadást, bár a családom szkeptikus volt, ezzel meg is nyertem.

Kilencvenéves korában pedig megjelent a Hiszek a végtelenben című önéletrajza, benne főként a saját gyerek- és fiatalkori emlékeivel, élményeivel. Mit jelent ez a végtelen?

Magát az embert. Azért nem lettem kutató, hanem maradtam egész életemben pedagógus, mert hittem és hiszek az emberben, a nevelhetőségében, a fejlődésében, a természet és az élet törvényeinek fokozatosan jobb megismerésében. És abban is, hogy előbb önmagunkat, az ént kell minél jobban megismerni, mert csak akkor kapcsolódhatunk igazán másokhoz. Belenézni egymás szemébe, hogy ne csak az arcot, a lelket is lássuk: szerintem ebben van az Isten.

Hasonló tartalmak

Imával átszőtt élet

Jó művészhez látogatóba menni mindig az élet egy kitüntetett pillanata.A látogató arra számít, hogy megtud majd valami olyat az életről, amire magától biztosan nem talál rá. Ezzel a készülődéssel tartok a kilencvenedik születésnapját nemrég ünneplő Hager Ritta Kossuth-díjas textilművészhez.

A Barabási állandó

“Minden mindennel összefügg” – emlegetjük gyakran. Ám van, aki nemcsak – mint egy életbölcsességet – mondogatja ezt, hanem be is bizonyítja. Barabási Albert Lászlóval, a hálózatok nemzetközi szinten is neves kutatójával a saját életében felismerhető mintázatokról beszélgettünk.

Az igazság jellegzetes szövete

Bereményi Géza nemrég megjelent, Magyar Copperfield című könyve valódi memoár – az író regénybe szőtt gyermekévein keresztül sajátos bepillantást nyerhetünk az 1945 és 1964 közötti történelmi események sodrában élő magyar társadalom életébe is.

Egy csapat, egy család!

Felújított vagy új létesítmények nélkül nincs előrelépés, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy a futballpályákat aztán minőséggel, szakmaisággal töltsük meg a vezetőktől az edzőkön át a játékosokig – véli Király Gábor. A legendás szürke mackónadrágos, 108-szoros válogatott kapus ennek megteremtésén dolgozik Szombathelyen, példaértékű emberséggel és elhivatottsággal.

Eszköz lehettem Isten kezében

Keresd a békét, és járj utána! – a tihanyi kiérdemesült perjeltől annyiszor hallottam ezt a Szent Benedek-i mondatot, hogy újabban azon kapom magam, ezt mantrázom, mint egy imát. Korzenszky Richárddal, a nemrég nyolcvanadik évébe lépő bencés szerzetessel a „megszentelt” életéről beszélgettünk.

Két világ áll nyitva előttem

„A zene világnyelv” – vallja Lakatos Mónika. S valóban, ha nem értjük is a Romengo és a Cigány Hangok énekesnőjének dalszövegeit, azonnal érezzük a tartalmukat. Úgy tűnik, ezzel nem vagyunk egyedül, hiszen ősszel az előadónak ítélték oda a világzene legnagyobb elismerését, a Womex életműdíját. Az ünnepélyes átadó másnapján beszélgettünk.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése