A matematikától ezek szerint csak nem tudta elriasztani őket az édesapjuk?
Nem is akartam. De aminek még ennél is jobban örülök, hogy mindhárman a legnagyobb szeretettel végzik a munkájukat. Mások az erősségeik. Kati lányom a szemléltetés nagymestere, ezt valószínűleg tőlem örökölte, Évikém mindig hamar meg tudta magát szerettetni a gyerekekkel, Csilla pedig az óriási adathalmazok tudósa, vagyis annak a ma világszerte keresett tudományé, hogyan lehet a statisztikai számítások segítségével minél pontosabb gazdasági következtetéseket levonni. Egyiket sem kényszerítettük soha semmire, olyannyira nem, hogy érettségi után mindhárom lányt egy évre elküldtem dolgozni. Szerettem volna, ha megtapasztalják, mit jelent reggeltől estig munkában lenni, és ez alapján, felelősen el tudják dönteni, mivel akarnak foglalkozni egész életükben, hogy az ne legyen szenvedés. Ezt a módszert mindenkinek csak ajánlani tudom. Pláne, mert a fiatalok már régen nem úgy nőnek fel, mint annak idején én Baján, az akkor még falusias Szállásváros kerületében.
Milyen volt ez a gyerekkor?
Egyrészről önálló és szabad, másrészről nekem és a környezetemben élőknek is természetes volt, hogy már kicsi gyerekként korán ébresztettek, és menni kellett lovat vezetni, kukoricát ekézni, a tehenekkel ki a legelőre, mikor mire volt szükség. A mi Obádovics famíliánkban a mindennapok része volt a földeken való vagy az állatokkal végzett munka. Édesapám ugyan kőművesként kereste a kenyerét, néha inaskodtam is mellette, az egész nagycsalád viszont földműves volt, mindkét nagyapámnak volt tizenkét–negyven közti katasztrális holdja. A bátyám és én iskolaidőn kívül be voltunk fogva a napszámosok mellé, és a ház körül is mindig akadt tennivaló. Hogy ellentmondjunk, meg sem fordult a fejünkben, ahogyan azon sem gondolkodtunk soha, hogy mi akkor most dolgozunk-e vagy sem. Olyasmi pláne nem jutott eszünkbe, mint régebben az egyik unokámnak, akit hívtam kerítést festeni, ő meg az órabér felől érdeklődött. Szerencsére ez csak egyszer fordult elő, a mai napig szívesen jön bármelyikük, ha megkérem, hordót mosni például. Minden évben készítek ugyanis vörösbort az apámtól tanult módon, és tízféle gyógynövényes diólikőrt egy ősi Obádovics-recept alapján.
Van egy olyan sejtésem, hogy ezek mérsékelt fogyasztásának köze lehet ahhoz, hogy a családjában az átlagéletkor kilencvennyolc év, az édesapja kilencvenhét, az édesanyja csaknem százéves koráig élt, és még sorolhatnánk a hasonló példákat.
Én sem gondolom másként. Ha nem ülök autóba, ebéd előtt mindennap iszom fél deci vörösbort, utána egy jó fröccsöt és este egy kis diópálinkát. Emellett fontos a mozgás, a fizikai munka. Fiatalkoromban atletizáltam, szertornáztam, később sokáig jógáztam, ma az évszaktól függetlenül a kertben teszünk-veszünk a feleségemmel, délutánonként meg lekocogok a partig meg vissza. Igaz, amióta néhány éve volt egy kis gerincműtétem, kicsit tovább kell utána nyújtani a hátamat a hintaszékben. És ami ugyanilyen fontos, szellemileg sem engedem ellustulni magam, délelőttönként olvasgatok, a jegyzeteimet rendezgetem, most éppen a Vektoranalízis könyvem és a Matematika huszonkettedik kiadását készítem elő. Az ember jó egészségéhez nemcsak az izomzatának, az agyának is rendszeres tréningre van szüksége.
A híres könyvről egy kicsit később, maradjunk még a gyökereknél. Édesanyja és édesapja egyaránt színtiszta bunyevácok voltak, ön is a mai napig annak vallja magát, régóta harcol érte, hogy a bunyevácok újra önálló kisebbségként legyenek bejegyezve Magyarországon. Mi alakította ki ezt az erős kötődést?
Magyarországon abban az időben csak Baján éltek bunyevácok, 1933-ban kapcsolták össze a várossal a közvetlen közeli, Bajaszentistván nevű falut, illetve volt még két kerület, Homokváros és Szállásváros, ahol többnyire szintén bunyevácok laktak. A környékükön jellemzők voltak még a svábok, az utcákon keveredtek a különböző nyelvek, mégis mindenki békésen megfért egymás mellett. A mi családunkban természetesen elsősorban bunyevácul folyt a szó amellett, hogy édesapám-édesanyám magyarul is tökéletesen tudott, észrevétlenül váltottak egyikről a másikra, ahogyan a beszélgetőpartner vagy a helyzet megkívánta. Én viszont hároméves koromig szinte csak bunyevácul beszéltem, mert bölcsőde gyanánt apám nagyanyja nevelt. Anyám, akinek dolgozni kellett a földeken, reggelente átsétált velem a kertek alatt a szomszéd utcában lakó Nánóhoz, este meg felszedett. Én meg egész álló nap azzal nyaggattam szegény görbe bottal járó, csaknem százéves dédanyámat, mikor mehetek végre haza, mert nagyon anyás gyerek voltam. Hogy ne legyek olyan szomorú, rengeteget mesélt nekem. A történeteinek főszereplője Jankó Szibinyáni mellett leggyakrabban a bunyevác–szerb népi hős, a törökverő Kraljevity Márkó volt vagy a bunyevác és a szerb népköltészetben meghatározó hegyi tündérek. Ezeknek a szép időknek viszont egyszer csak vége lett, amikor anyám, megunva a sok hercehurcát, beíratott először a Szent Antal utcai bunyevác óvodába, majd miután az a Horthy-korszak magyarosítási politikája következtében megszűnt, az új, Kinizsi Pál utcai magyar nyelvűbe. Itt aztán két hét alatt megtanultam magyarul, és már nem Nánóhoz mentem haza, hanem a szüleim nádas tetejű, szoba-konyhás lakásába, a Szállásváros utolsó előtti utcájába.