Ide más tekintet kell

Szöveg és fotó: Győrffy Ákos

Mint a legtöbb történet, ez is a bűnbe­eséssel kezdődött. Egy pénztárca hevert az út közepén két dél-dunántúli kis falu között, a záró­vonalon. A motoros férfi elhúzott mellettünk, oldaltáskája nyitva, s a kanyarban, ahogy épp eltűnt volna előlünk, láttuk, hogy a táskából papírok és egyéb apróságok mellett egy nagyobb, fekete tárgy is az aszfaltra hull. Egy tárca volt, olyan, mint a pincéreké, sok­rekeszes, vastag. Az út menti erdőbe menekültünk vele, és az izgalomtól sokáig nem tudtunk megszólalni. Egymásra sem mertünk nézni, nehogy észrevegyük a másik tekintetében azt, amitől mindketten féltünk. Ültünk a meredek domboldal sűrűjében. Elhallgattak az énekesmadarak, mintha vihar készült volna. A távoli Mecsek csúcsai fölött néhány bárányfelhő, különben csak a tiszta, kora nyári ég. A szívverés sámándobja elnyomott minden odakintről érkező zajt. Szótlanságunk az elviselhetetlenségig fokozódott. Nem tehettem mást, kinyitottam a tárcát. Sok pénz volt benne, nekünk legalábbis nagyon soknak tűnt. Ennyit egyben talán nem is láttunk. Nálunk összesen annyi volt, amennyiből némi csalással még hazajuthattunk volna. Diákjegyet venni félútig, és lehetőleg oda szállni, ahol a kalauz van, hogy minél előbb lyukasszon. Sokszor utaztunk már így, tudtuk, hogy megy ez. Alig volt forgalom az úton, se autó, se ember nem járt arra. Ültünk egy fa törzsének támaszkodva, kínunkban vagy elröhögtük magunkat, vagy cipőnk orrával a földet rugdostuk. Az nem volt kérdés, hogy mi lesz, mégis ez volt az egyetlen kérdés. Pont most. Pont most, amikor hetek óta másról sem beszéltünk, csak arról az utazásról. Balladai helyzet. Nehéz bilincsek, pandúrok, a megyeháza udvarán már ácsolják a bitófát. A tárcát a zsebembe csúsztattam. Alig fért bele, lépni is nehéz volt, annyira szorította a zsebem.

A szomszéd faluban aztán, amikor a kocsma pultjánál állva szótlanul ittunk, egy férfi lépett be a helyiségbe. Meg sem néztem az arcát, nem volt szükség rá. Anélkül is tudtam, ki az. Halkan beszélt a kocsmárossal. Elgyötört hangon a tudtára adta, hogy idefelé jövet elvesztette a tárcáját, minden papírja benne volt, és elég sok pénz is, amit a befizetendő bankhitele miatt tartott magánál. Mondta, annyi pénz sincs nála, hogy egy fröccsöt megigyon, adjon neki egyet mégis, behozza később, hisz ismeri. A kocsmáros szó nélkül rakta elé a poharat. Annyit mégis megkérdezett, hogy nem ment-e vissza, nem nézett-e szét az árokpartokon, hátha nem vette észre senki a tárcáját, kevesen járnak az úton. De, persze, visszament. És tényleg nem látott senkit, de a tárcáját sem találta. A kocsmáros ekkor nézett meg minket először. Egy ekkora faluban azonnal látszik, ki az idegen, és ebbe a faluba nem járnak csak úgy idegenek, nincs miért. A tárca annyira szorította a zsebem, hogy mozdulni sem tudtam. A többiek hirtelen érkezése vetett véget a néma szembesítésnek. A táborból érkeztek, ahol mi is megszálltunk, részegek voltak és hangosak. Aznap este nem tudtunk annyit inni, hogy ne maradjunk mindvégig tökéletesen józanok.

*

Az nem lehet, hogy a tenger felé emelkedjen az út. A térkép szerint alig tíz kilométerre lehet, inkább nyolc, az út viszont meredeken fölfelé tart, lassú, komótos kanyarokkal, és nem látszik semmi jele annak, hogy belátható távolságon belül ereszkedni kezdene. Biztos voltam benne, hogy Sežana után már csak gurulni kell. Harmadik napja voltunk úton, napi száz kilométert bicikliztünk az ezerméteres hágókkal tarkított szlovén tájon át. A levegővel is volt valami. Alig tudtam lélegezni. Mintha nem lenne elég oxigén, vagy mintha túlságosan sok lenne belőle. Kopár dombsorok, mélyvörös, szikkadt föld, itt-ott egy ciprus fekete gyertyája a gerinceken. A fájdalom egy idő után állandósul, a farizmok folyamatos görcse nem múlik. Nem lehet úgy helyezkedni az ülésen, hogy a fájdalom villámai ne hasítsanak azonnal a húsba. Öt kilométer, olvasom egy táblán. Magamban káromkodom, aztán egy gyors ima, mert meglátok egy kápolnát az egyik domb tetején. Útközben minden templom és egyszerű kegyhely mellett elsuhanva mondtam egy rövid imát, vagy legalább annyit, hogy áldassék az Ő neve. Valamivel egyensúlyban kellett tartanom azt, ami erősen elbillent bennem, hogy legalább nyomokban emlékeztessen ez az utazás valamiféle zarándoklatra. Engesztelő biciklizés, így hívtam magamban. Aztán jött egy utolsó kanyar a szerpentinen, a kocsik hirtelen tűntek el a domb mögött. Felértem, barátom messze alattam, alig látszott.

A dombtetőn átbukó út aztán már meredeken ereszkedett a tengerig. Aznap körülbelül ötven kilométert tettünk meg. Az előző két éjszakát egy patakmeder sóderszigetén és egy kukoricás szélén töltöttük. Nem volt igazi alvás, inkább folyamatos forgolódás rövid, heves álomképekkel. Figyeltem, hogyan mozognak a csillagok. Mintha valaki járna a patak partján. Megvannak-e még a biciklik. És olykor a tárca is, ahogy a falu szélén behajítom a bozótba. Az ember lassan meggyűlöli a biciklijét, miközben olyan, mintha a lova lenne. Élőlény, nem vitás.

*

Olyan fáradt nem lehetek, hogy ne keressem, már a parton, Duino szikláját. Persze innen nem látszik, mint ahogy a Miramar sem. Óriási, kopott kőkockákon ülünk. Úszásról itt szó sem lehet. Egyelőre nem tudom, hol vagyok, az eszemmel legalábbis nem. Hogy nem vagyok itt, az majdnem biztos. Hol vagyok? Útközben valahol elmaradtam a józan eszemtől. Annyi a kép, hogy a nevemet is csak rövid gondolkodás után tudnám megmondani. Kinek a neve? Az impérium architektúrája azért eljut a tudatomig. Dédapám jut eszembe, aki sokáig élt a tenger mellett. Az ő tekintete kellene ide. Az ő tekintetével esetleg felmérhetném ezeket a léptékeket. Ezekről az épületekről az ő tudásával lennék képes gondolkodni. Azt látom, hogy nem nekem van szánva ez az egész. A Grand Hotel Duchi d’Aosta teraszán macchiatót kavargatni, pipára gyújtani, átfutni az aznapi lapokat. Az esti gyorssal Bécsbe vagy a délutáni gőzössel Nápolyba. Londinerek, szobalányok, kifutófiúk. Ezeken a kőkockákon ülve dédapámmá kell lennem egy időre, különben nem fogom megérteni. Szembetűnő külső hasonlóságunk talán megkönnyítené a dolgomat. „Élünk egy életet, de folyton egy másikban is otthon lehetnénk, akár tudunk róla, akár nem, s hogy ez olyan érzés, mely nem ismer határokat, nyelveket, tisztes köteléket, csak elragadtatást, hogy az élet él.” Mészöly Miklós mondata lehetne vezérfonalam ebben az időleges átlényegülésben. Akinek a hamvait, legalábbis egy részét, talán éppen erről a mólóról szórta vízbe a felesége. Dédapám tekintete talán egybefogná, ami jóvátehetetlenül atomjaira hullott szét.

*

Tényleg mintha egy pincében éltem volna eddig. A fénynek valami olyan intenzitása, ami alig elviselhető egy olyan ember számára, aki a kontinens belsejében él. Úgy érzem, megsemmisít, ha sokáig fekszem mozdulatlanul a kikötő mészkőből kirakott járdáján. A térnek egy egészen más szemléletét kell magamévá tennem, hogy egyáltalán mozdulni tudjak. Mintha hirtelen minden feltárná rejtett, belső tartalmait. Előrenézek, és nem látok mást, csak valami felmérhetetlen tágasságot, ami ragyog. Lenézek a parti szikla pereméről, és legalább tizenöt méter mélyre látok. Aztán már csak egyre sötétülő, kék derengés, amelyben halvány fénynyalábok remegnek. És mintha zene szólna folyamatosan. Mintha énekelne ez a roppant tengeri tér.

Fent a sziklán város. Itthon még falunak is alig lenne nevezhető a maga száznégy lakójával. Egy város persze nem attól város, hogy mennyien élnek benne. Ez a szikla tetején álló középkori település sokkal inkább urbs, mint mondjuk Miskolc. A város – ahogy azt Máraitól is tudjuk – elsősorban szellem. Kassa, Selmecbánya, Kolozsvár. A mai Magyarország területén talán nincs is igazi város. Az öbölből kanyargós, meredek út vezet fel. Az út mellett birkák legelnek, az olajfák között feltűnik az erődtemplom magas tornya. Lehetnék Umbriában, Toszkánában, Szicíliában is akár. Útszéli kegyhely, a térdeplőkövön gyertyák égnek. Dél. Most értem meg. Mi az, hogy dél, mit jelent az, hogy Mediterráneum. Eddig azt hittem, csak északon tudnék élni. Ezer méter magasan, fenyvesben vagy sűrű bükkösben, patak partján. Jó meghúzódni a félhomályban, a sápadt ég alatt, november, sűrű ködök bolyonganak a völgyben heteken át, és abban tűnni el. Ez a ligetes, kabócáktól zengő árkádiai mező most mégis az elveszett otthont juttatja eszembe. Ilyen lehetett. Ilyen mezőkön élhetett az ember az első időkben.

A távoli Mecsek csúcsai fölött néhány bárányfelhő. Nehéz bilincsek, pandúrok, a megyeháza udvarán már ácsolják a bitófát.

Hasonló tartalmak

A varázsló kertje

Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén.

Amikor megszólalt az újság

Ritter Aladár fejébe vette: hangot tartalmazó műanyag hártyát rögzít a nyomtatott szöveg fölött, s így lemezjátszóra helyezve hallgatni is tudjuk újságját.

A Vaskapu és a millenniumi magyar csalódás

A magyar kivitelezésű Vaskapu szoros 1896 egyik legfontosabb presztízsberuházása volt. Az átadóünnepségen azonban zavaros sajtóhírek szerint nem tették ki a piros-fehér-zöld zászlót. Robbant is a botrány.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése