Igyekezz, az égbolt zár!

Szöveg: Smid Róbert

Terék Anna a számára általános közönségsikert és kritikusi elismerést meghozó Halott nők után – mely kötet a balkáni háború (fiktív) mikrotörténeteit írta meg a férjüket, gyereküket és végül önmagukat elvesztő női karaktereket megszólaltatva – a kollektív traumától az egyéni trauma felé mozdult el új kötetével. De a Háttal a napnak megtartotta a hosszúverset mint formát, és ahhoz kapcsolódva az epikai ívet is: egymást követő darabjai a beszélő gyászmunkájának stációi.

A Háttal a napnak az apa halálát feldolgozó verseskötetek közül az utóbbi évek olyan megjelenéseihez csatlakozik, mint Balogh Ádám Nyerse vagy Dezső Kata Akiket hazavártak-ja. Terék versei azonban valamennyi kortárs műnél nyíltabban és rögeszmésebben végzik el az apára emlékezést és a veszteség miatti önanalízist. Már a kötetnyitó Gombostűnél észrevehető, hogy nemcsak sűrűn fordulnak elő a sebzettségre utaló kifejezések (szúr, üt, feltör), de még a bevált nyelvi panelek közül is olyanokkal él a versbeszéd, amelyek erőszakot sugalló szavakat tartalmaznak („kedve támad”), sőt a szöveg új kifejezéseket is alkot, amelyek erősítik a fájdalmas atmoszférát („húzza ki […] a szememből […] a könnyeket”, illetve egy későbbi versben, A napfényre visszában is találunk hasonlót: „felszakít a földről”). Ezeknek az alakzatoknak az ismétlődése aztán kötetszervező elemmé válik; a tematikus egység mellett megteremtve a versek retorikai összhangját is azzal, hogy kialakítja az olyan vissza-visszatérő vezérmotívumokat, mint az égbolt, a tenger vagy a feketeség. A markáns gondolatritmus erősíti a megszólaló kijelentéseinek többértelműségét is, így például a medencében érzett fájdalom a Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének című versben bár elsősorban a testrészre vonatkozik, mivel ebben a szövegben is szerepelnek a szúrás és a por képei, a medence szó kapcsolatba kerül a többi darabban előforduló tengerrel és egyéb víztípusokkal.

A versek tere meglehetősen homogén, ám ez a külső és a belső feszültségéből fakad: a múlt gazdag emlékképei a megszólaló lelkivilágán belül idéződnek fel, a jelenben pedig a külső környezet éppen a lírai alany állapota miatt sivár és élettelen. a veszteség olyan pusztaságot hozott létre, amelyben más nem is lehet jelen a családi emlékképek szereplőin kívül – ez alól csak a versek többségében megszólított úr jelent kivételt. Az „Uram” egyszerre vonatkozhat egy, a megszólaló mellett lévő férfire (talán egy pszichológusra?) és az Istenre, így a vallomásosság legalább kettős értelemmel bír a kötet szempontjából; a tudatfolyam és a fohász egymásba fonódnak. Ezt a keresztbe kapcsolást a test és a lélek között is elvégzi a kötet. Egyrészt úgy, hogy a nagyon konkrét fizikai dolgok fókuszba helyezése mindig absztrakcióba torkollik: „Mert megszokjuk, uram. / Az agy meg felveszi a bánat formáját, / és szorítja a velőhöz erővel. / Aztán nyeljük / a félbetört benzodiazepineket, / hogy ne szorítsa lilára / a fájdalom az agyat. / Nézem az ég szélét, / és nyoma sincs a megkönnyebbülésnek. / Feketedik, feketedik. / Azt meg biztos a Szentpéter szorítja, / hogy ennyire fekete” (Repedések). Másrészt a kötetben igazából nem is a megszólaló elméje, hanem a teste emlékezik – az agy csak reflexiókat tesz, értelmezéseket fogalmaz meg olyankor, amikor a lírai alanynak ugyanúgy légszomja van, mint az apjának (A szív mögött), vagy saját önkéntelen gesztusaiban felfedezni véli a múlt újrajátszását – hogy ugyan­olyan bánatosan lengeti a kezét (Napalm), mint tette azt az apja, aki felrakta őket a vonatra (Eső Szkopjéban).

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Sziveri János- és Füst Milán-díjas költő, drámaíró és műfordító. A szabadkai középiskola elvégzése után Budapestre költözött, 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán. 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten. Első színdarabját 2013-ban mutatták be Jelentkezzenek a legjobbak! (Neka se jave najbolji!) címmel az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. Főbb művei: Duna utca (2011), Vajdasági lakodalom (2016), Halott nők (2017), Háttal a napnak (2020)

Az, hogy a kötet fókusza az apa múltbéli képéről egyre inkább a beszélő jelenbéli állapotára kerül át, jól példázza a gyászolás körkörös és önmagába omló természetét, vagyis azt, hogy a gyász egy idő után önmagáról kezd el szólni. Emiatt pedig újabb feszültség azonosítható a versekben, méghozzá a megszólaló saját testére koncentráló önanalízise és azon törekvése között, hogy összerakja az apja mozaikjait a dohányszagú pizsamától (Kitömött zsebek) a háború traumájáig (Fekete hó). E kétirányú értelmezői munka pedig a versbeszéd ismétlődő szimbólumainak jelentését nem engedi nyugvópontra helyeződni: a hullámzás és az eső egyszer az alkohol motívumaiként tűnnek fel (Állat), máskor viszont a háborúval azonosíthatók (Visszahulló vasak), a ragacsos feketeség pedig ugyanúgy megfeleltethető a cigarettakátránynak (Gyárkémény), ahogy a búcsúzás könnyeinek (Eső Szkopjéban). Ezzel párhuzamosan érvényesül annak eldönthetetlensége, hogy a lírai alany végső soron az emlékektől akar megszabadulni, vagy a gyászállapoton szeretne túljutni – az előbbi az utóbbi feltételének tűnik. A könyv kiemelkedő verse, A sónak egyszerű pedig pontosan ezt az aporiát fogalmazza meg: a só képes feloldódni más anyagokban, de eloldódni is attól, amire rászórtuk, kárt tud tenni a tárgyában (marja), ugyanakkor tartósíthatja is. Az emlékektől fűtött gyász ugyanígy viselkedik a megszólalóban, és akkor marja őt a legjobban, amikor az rádöbben, hogy nem tudja nem eszközszerűsíteni az apja alakját: „Mert egy halott már egészen a miénk. / Szépítjük, enyhítjük benne / minden bánatunkat” (Repedések).

 

Terék Anna: Háttal a napnak.

Forum–Kalligram, Budapest, 2020

Terék Anna

A sónak egyszerű

Messze van még a lakása, uram?
Fázok ebben a törött éjszakában,
és nehéz lépkedni dideregve.

Kéne valami, hogy ne érezzünk
semmit.
Ki kéne szedni valahogyan ezt a fájást.
Talán ha léket vágna rajtam
és kihúzna a résen keresztül
mindent ez a világ.
Talán ha ki lehetne üríteni,
magából kifelé forgatni a testet,
csak kimászna a lélek is
végre valahol.

Néha állok az állomáson,
és nézem a mosolygó nőket,
ahogy szép ruhákban
nevetnek, sétálnak, beszélgetnek,
aztán az jut eszembe, hogy lehet,
egy nap majd sorba állítják őket,
meztelenre vetkőztetik mindet,
és ki tudja, mit csinálnak
velük a kivégzésük előtt.
Néha mindenhol
szétroncsolt testeket látok,
és keresem, hogy
a nyugalom hol reped,
hol fog a napok közé
lépni és beszorulni a
halál.

Mert mos, húz és csapkod
bennünket valami,
ahogy a tenger, és üres
kezekkel
állni kell és hagyni,
hogy megszokjuk az ütéseket.

A tenger, uram, a tenger,
az leesz rólunk mindent
lassanként.
Csak lógatni kell
a vízbe a lábat, a karokat,
és a só csöndben
lemar mindent, amire
szüksége van.
A sónak egyszerű.
Fehérre festi a vízből kivett
testet, a napon csillog,
megreped.

Hasonló tartalmak

A fényérzékeny anyag misztériuma

A digitális kamerák, majd az okostelefonok revolúciójával hiperinflálódott a fénykép. Válogatásunkban hét fotós nyúl vissza a predigitális korba.

Az angyalok nyelvi természetrajza

Halmai Tamás új kötetével nemcsak számot vet azzal, ahogyan a nyelvbe zárkózó költészet feloldódik a divatos irányzatokban, hanem tevékenyen hozzájárul az integrációhoz.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése