Képre vinni a lelket

„A Szent Ferenc-i mintát már régen felfedeztem magamnak. Az egyetlen valóban hiteles keresztényi példának gondolom.” Az evangéliumi filmről és a tabusított haláltudatról beszélgettünk Buvári Tamás rendezővel, aki az 1945-ben vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnáról készített filmet.


 
Jól érzem, hogy filmnyelvét Pilinszky evangéliumi esztétikája ihlette? 
Vannak érzések, gondolatok, amelyek a felnőtté válás során beleégnek az ember agyába, szívébe. József Attila és Radnóti mellett Pilinszky is mélyen megérintett. Pilinszky nagyon egyedien közelített Istenhez. A szemébe mert nézni, szemtelenül, mégis alázatosan, esendően, mezítelenül – nem viselt maszkot, mint a klasszikus művészek. Szerinte a keresztény művész a hőséhez nem a szerencséje, hanem a veresége óráiban akar közelebb férkőzni. És ez valóban igaz a filmjeim főszereplőire – megtisztelő, hogy Pilinszkyt említi. Első filmemben, az Életbevágóban Magyar Éva bemegy egy tatarozás alatt lévő New York-i templomba, ahonnan az amerikai pap kizavarja. A Posztkatona első jeleneteiben egy rogyadozó, vízben álló kápolnából bárányok jönnek ki. Egyszerűen mindig szembejön velem Jézus. Amikor én épp húznék kifelé, ő megállít, és megkérdezi: hová mész?

Mintha mindennek hátat fordítana, ami a mai filmet jellemzi. A Magdolna nem a szokásos forrásokból, a filmalap támogatásával, hanem közösségi finanszírozás útján valósult meg. Nem akart sorba állni, vagy ez is hozzátartozik az evangéliumi koordináta-rendszeréhez?
Próbálkoztunk a televíziós pályázattal, de nem kaptunk támogatást. Én pedig nehezen látom be, miért kellene feltétlenül elfogadnom egy-egy bizottság döntését. Ha úgy érzem egy filmről, hogy annak mindenképpen el kell készülnie, akkor azt – valamilyen módon, független formában, közösségi erővel – elkészítem. Legalábbis eddig ez történt. Sajnos azonban kuncsorgás így is volt bőven, hiszen a támogatókat meg kellett győzni. Az igaz, hogy tartalmilag így senki nem szólt bele a filmbe. És amikor a pénz nem játszik központi szerepet, akkor érződik az alkotókon, szereplőkön, hogy hatványozott energiák mozdulnak meg, és lelkileg is összetartoznak az emberek. Egy „őrült” cél érdekében, egy olyan alkotás létrehozásáért vannak együtt, ami segíti a világot jobbá, szebbé tenni: ez mindenképpen felemelő érzés.



Ehhez a fajta „lelki filmezéshez” mindenképpen hívőnek kell lenni?
A filmalkotók nagy szerelemmel, szenvedéllyel vannak a hivatásuk iránt. Elképesztő lehetőség egy másik világot megalkotni. Látom magam körül a kollégákat, és tudom, hogy hihetetlen elszánással és alázattal dolgoznak, függetlenül attól, miben hisznek. Mert a filmben biztosan hisznek. Ha valaki a művészet erejével beszél nyomorúságos problémákról, elemelt, transzcendens dolgokról, szerelemről, szeretetről, halálról, annak hinnie kell abban, hogy az anyagi világon túl van valami más is. Persze ateista alkotó is alkothat remekművet, de nem árt, ha többet látunk egy karakterből, mint a testét és a gondolatait. Valahogy a lelket is próbálni kell megjeleníteni, és ez valószínűleg csak nagy odafigyeléssel, érzékenységgel, empátiával sikerülhet. Nyitottsággal a láthatatlan világ felé.

„Az Úr a népek bírája” – hangzik el Magdolna szájából a 7. zsoltár sora. Egyetért Pilinszky gondolatával, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét? Vagy az ember az, aki lerombol és bevérez mindent maga körül?
Nehéz kérdés. Nem gondolom, hogy Isten beleavatkozik a dolgok praktikus folyásába. Nehéz őt érteni. Márpedig az ember, azonkívül, hogy hisz Istenben vagy egy lelkierő-állandóban, ami áthatja az élőlényeket és a tárgyakat, nyilván érteni is akarja. Alkot magának egy képet, ami valószínűleg már az alkotás pillanatában téves. Nem szólva arról, hogy az eltérő kultúrák más és más istenekben hisznek, amelyeknek ugyanúgy van létjogosultságuk. Gondolom, mi a keresztény hitről beszélünk most – miközben valahol legbelül szeretnénk és reméljük, hogy esszenciájában mindig ugyanarról beszélünk: a szeretetről. Ahogy a Bibliában olvassuk, Isten az embernek szabad akaratot adott, és a döntést a kezébe helyezte. A kis Magdi a filmben úgy mondja: a saját képére teremtette, a mindenség benne van az emberben. És ezt a mindenséget sokféleképpen tudjuk használni. Arra is, hogy öldököljünk, megalázzunk másokat, elvegyük, ami a másé, és természetesen jó dolgokra is. De hogy merre billen a mérleg, abban már a genetika, a környezeti hatás, közvetlen szülői példa is közrejátszik. A zsoltárban elhangzó mondatokat én tehát másképp értelmezem, nem szó szerint. Ahogy azt sem értem, hogyan ölhetett meg, irthatott ki népeket az Isten úgy, ahogy az Ószövetségben olvassuk. Ezzel valami nagyon nincs rendben. Magdolna viszont hitt a Biblia minden szavában, ahogyan a pap is, aki a filmben kéri, hogy olvassák fel a zsoltárt.



Az az érzésem, hogy a Magdolnában a kamera az igazi toll, ami a forgatókönyvet írja, és nem a dialógusok. Bresson jut az eszembe.
Általában jellemző a filmjeimre az erős vizualitás, a dialógusoknak arányaiban nincs akkora szerepük, és nehéz is erős párbeszédeket írni. Szeretem az emberi arccal, viselkedéssel, mozgással elmondani a helyzet hangulatát, érzelmi töltését, a szereplők belső világát megpróbálom képpel feltárni. De a most készülő filmemhez erős dialógok is kellenek majd. Egyébiránt a sok szöveggel készült filmek is lehetnek nagyon jók, mint például Cassavetes Arcokja vagy Fliegauf Rengetegje.

Röpke jelenet csak, de a filmbéli ló veréséről, egyáltalán az állati ártatlanság szimbólummá emeléséről Huszárik Elégiája, illetve Tarkovszkij ugrott be. Kiket tekint még mestereinek?
A valóban imádott Tarkovszkijon kívül nagy hatással voltak rám Buñuel, Bergman, Cassavetes és Lynch filmjei. Ha belegondolok, ezek között azért elég sok a fekete-fehér film. Az ázsiai mozit is szeretem: Ozu Tokiói története számomra alapmű, és Vong Kar-vaj (Wong Kar-wai), illetve Kim Gidok filmjei is nagyszerűek. Hazai oldalon a kísérletezőbb filmművészet fog meg a leginkább: Huszárik, Bódy, Jeles, a Dárday–Szalai-kettős voltak meghatározók, és persze Makktól a Szerelem, Tarr és Fehér György filmjei is remekművek. Rendkívül nagy hatással volt rám Fehér szenvedélye – azt hiszem, miatta lettem biztos abban, hogy filmet szeretnék készíteni.



A film zenéje minimalista, kitartott hangok, felhangosított zörejek – a kevesebb több elve működik itt is.
Mindig fontos volt számomra a film hangja, annak aprólékos kidolgozottsága. És csodálatosan szép munka volt Szirtes Edina Mókussal, akivel a Szeretföldben is együtt dolgoztunk. Abban Bartók mellett szólt Edina zenéje, a Magdolnában csak Edina zenéjét hallhatjuk. Az utolsó pillanatig voltak ötletei, magam a kevesebb, ő a több zene mellett volt, míg megszületett a közös nevező. Úgy érzem, gesztust tettem a nézők felé, mert néhány helyen az érzelmi hatás, befogadhatóság kedvéért hagytam a zenét, miközben ha szigorú akarnék lenni, minimális zenét vagy csak atmoszférát használnék. A hangkulisszára sok időt, energiát áldoztunk, Terner Péter és Bőhm Dániel hangmesterek remek partnerek voltak ebben. 

Magdolna alakja – ez Nagy Katicának is nagyban köszönhető – átragyog a filmen, mintha a többi szereplő kicsit másodlagos, „papírmasé” lenne. Így tűnnek el a szentek mellett az átlagemberek?
Fontosnak gondolom a filmben a néhány epizódszereplőt, különösen a szülőket. Erősen hatnak ők is, a többi közvetlen partner is, akivel Magdolnának jelenetei, dialógusai vannak. Ugyanakkor tudatos volt, hogy őrá koncentráltunk, épp a kétnapos szerkezet miatt, hiszen minden rezdülésére kíváncsiak voltunk, hogy minél közelebb kerülhessen a nézőkhöz. Az ő életében is meghatározók voltak a közvetlen emberi kapcsolatok, miközben rendkívüli istenkapcsolata volt. Lehettek látomásai is, bár ez inkább a fantázia műve a filmben: én így képzeltem el.



Hogyan jött az ötlet, hogy Magdolnáról készít filmet? Régi „kedvenc” az ő figurája, vagy mostanában fedezte fel?
Az ő személye új felfedezés volt, ám a cselekvő, tevékeny szeretetet és gondoskodást, a Szent Ferenc-i mintát már régen felfedeztem magamnak. Az egyetlen valóban hiteles keresztényi példának gondolom, ha valaki megosztja mindenét vagy majdnem mindenét, az anyagi javait, az idejét, az energiáját, és mindezt a rászorulóknak, az elesetteknek adja. Magdolna ilyen volt. Ezért nagyon érvényes számomra. Nem tudom megmondani, milyen arányban, de hiszem, hogy befolyásolhatjuk az életünket a döntéseinkkel. Hogy ezek a döntések mennyire a sors, a karma, az ősök, a beidegződések döntései, mennyi bennük a tudatos, a tudattalanul eldőlő, nem vagyok elég bölcs megmondani. 

Katica erős jelenléttel bír végig. Sokat trenírozza színészeit erre az intenzitásra, vagy már eleve úgy választja ki őket, hogy biztos játszótársak és persze „elv-társai” is legyenek?
Nem célom, hogy mindenképpen húzóneveket válasszak. Sőt igyekszem olyanokat hívni, akiknek talán én is tudok segíteni a szakmai fejlődésben, tapasztalatszerzésben. Hátha majd a kollégák is felfigyelnek rájuk. Inkább olyan szereplőt keresek egy-egy karakterre, akit jól ismerek, aki nyitott és barátságos, akivel egy húron pendülünk. A szereplőválasztásom mögött mindig van egy érzelmi szál, igyekszem az arcra és a kisugárzásra figyelni.

Lánya, Villő is szerepel a filmben. Hogy ment a közös munka?
Vele kicsit más volt a helyzet, mert bár éreztem, szépen meg tudja oldani a feladatot, mégis munkás volt a próba és a forgatás is. Ő igazi oroszlán, pont úgy, mint Magdolna, mindketten augusztusban születtek, egy hét különbséggel. Az én becenevem a családban viszont Puma, szóval keményen megküzdöttünk a sikeres felvételekért. 



„A halál boldog pillanata az embernek” – jelenti ki a főhős. A témafelvetést elutasító asszony mintha a világot szimbolizálná, amely nem akar tudomást venni a halálról, a szakralitásról, és inkább száműzi az életéből, akárcsak a temetőket a város szélére.
Ahhoz, hogy a halál ne tűnjön számunkra félelmetesnek, hinni kell abban, hogy nem ér vele véget minden. Egyes kultúrákban szinte ünneplik a halált, akár a reinkarnációra, akár más földön túli egyesülésekre számítva. Ennek alapján viszont az valószínűsíthető – bár nyilván nem lehet egészen általánosítani –, hogy abban a kultúrában, ahol a halál borzasztó dolog, tabutéma, nincs erős hit. Régóta kérdés, hogy mivel lehet vonzóvá tenni az emberek számára a lelki életet. A vallások számos problémát okoztak a történelemben, ma is vallási háborúkat és ellentéteket látunk közel és távol. Nincs igazán jó példa a fiatalok előtt, ha szertenéznek. A keresztény körökben régóta változásokat várok. Szép, szimbolikus esélyt ad a megújulásra Ferenc pápa, hiszen nem véletlenül vette fel ezt a nevet: többször kiállt az elesettekért, a rászorulókért, felszólította a hatalom és a pénz birtokosait, hogy az erőket, gazdasági javakat a szeretet és a szolidaritás jegyében kezeljék. A világ állapotát nézve viszont megállapíthatjuk: egyelőre várat magára a megújulás, ha egyáltalán nem buktuk el örökre.

A hite felvállalása mennyire teszi magányossá a filmes szakmában?
Magam sem tudom mindig, hogyan állok a hitemmel. Vannak kétségeim, de úgy látszik, aki ilyen filmet készít, azt hívőnek könyvelik el. A magam módján hiszek, mint valószínűleg oly sokan. Tisztelek minden vallást, próbálom az embert szeretni, nem a címkét, fontosnak gondolom az ökumenét. Igyekszem mindenkibe belelátni egy kicsit Jézust, hiszen valójában erről lenne szó. Csak annyira érzem magam magányosnak, amennyire valójában az vagyok. Ez nem egy kényszerpálya, én választom ezt a kicsit kívülálló magatartást. Kapok szeretetet a kollégáktól is, igaz, amióta a Bakonyban élek – és ennek már tizenöt éve – lazultak a kapcsolatok, ami természetes. Ugyanakkor a filmesekkel általában jól értjük egymást, hiszen ugyanaz a szenvedély köt össze bennünket. A forgatások során, de az előkészítés és az utómunka fázisaiban is jó csapatjátékos vagyok, azt hiszem.



Itt nincs menekülés – visszhangzik a filmben. És ebből a világból van menekvés? Menekülést jelent a filmcsinálás, az írás vagy éppen az, hogy minél messzebb költözünk Budapesttől?
Nem akarok menekülni a világból. A munkámmal épp hogy reflektálni szeretnék arra, ami körülöttünk történik. Előző filmünk alaphelyzete, hogy a kárpátaljai menekültekhez, akik az ukrán háború miatt jöttek Magyarországra, egy szociális munkás érkezik, hogy gondoskodjon róluk. Egy programot valósít meg a közreműködésükkel, ami tulajdonképpen a Szeretföld című regény eljátszása. Ezt a filmet épp akkor forgattuk, amikor a déli határnál megjelentek a menekültek. Alkotóként felelősséget érzek, hogy miről készítek filmet, mit fogalmazok meg, mit teszek hozzá a világhoz. Emellett természetesen szükség van az elcsendesülésre, amikor nemcsak kívülre figyel az ember, hanem felfedezheti a saját lelkét is. Ebben segít a természet. És hogy visszatérjek Tarkovszkijra: hiába kelünk útra, mint az író és a professzor, hogy majd a sztalker elvezet bennünket a megfelelő helyre, ahol a legigazabb vágyunk teljesül. Végül úgyis rá kell jönnünk, hogy legegyszerűbb befelé indulnunk, ami persze a legnehezebb is. Valahogy mindig magunkban kell megtalálnunk az igazat.

Szöveg: Prieger Zsolt
Fotó: Földházi Árpád