Akik kézműves nyomdaműhelyt vittek a Bakonyba

Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Muray Gábor

A kínai szertartás szerint készített és lassan elfogyasztott zöld teánk mellől felállva sétálunk a bakonyszentlászlói ház végében álló kis épülethez, az Ink Letterpress műhelyéhez. Vető Nóra és Manninger Dániel közel egy éve döntöttek úgy, hogy az életükkel együtt a különleges technikát alkalmazó nyomdájuknak is új színteret keresnek.

Noha még nincs egy éve, hogy itt élnek, a házon és a műhelyen is az utolsó simításokat végzik. Kemény hónapokon vannak túl?

Dániel: A házat szinte így vettük, de igen, ezt a műhelyt a semmiből építettük. Szeretjük csinálni, és büszkék vagyunk rá, még így befejezetlenül is. Korábban Budapesten, az Újlipótvárosban, a Noha Stúdióban dolgoztunk, ahol más alkotókkal, fazekasokkal, bicikliszerelőkkel, táncosokkal voltunk egy helyen.

Nóra: Akkor találtuk azt a közösségi alkotóteret, amikor megvettük a nyomdagépet, de nem volt hová tennünk.

Ennyire váratlanul kezdtek bele a vállalkozásba?

Nóra: 2011-ben, mikor az esküvőnkre készültünk, tudtuk, hogy magasnyomású technikával szeretnénk elkészíteni a meghívónkat, amelyet Dani tervezett; ő akkor már grafikusként dolgozott.

Dániel: De sokáig nem találtunk senkit, aki elkészítette volna a meghívót úgy, ahogy mi megálmodtuk.

Nóra: Nagy nehezen ráleltünk egy mesterre. Ahogy beléptünk a műhelyébe, rögtön éreztük, hogy ez fontos pillanat. Vannak olyan momentumok az életben, amikor meglátsz valamit, és egyértelműen érzed: dolgod van vele. A műhelyben mindkettőnket ez az érzés fogott el.

Dániel: Ez olyan erős tapasztalat volt, hogy azonnal elhatároztuk, már a nászajándékból is egy ilyen műhelyre spórolunk. Akkor az egészet csak hobbiként képzeltük el, mégis olyan volt, mintha minden összeérne benne, ami régóta érdekelt, motivált minket. Mintha minket választott volna ez a feladat.

Miért olyan különleges és ritka ez a nyomdatechnika?

Dániel: Maga a módszer, amellyel a gép dolgozik, valójában nem különleges, sőt ugyanaz, amit Gutenberg kitalált. A préselés által nyomódik bele a minta a papírba. Ami ezáltal nemcsak látható, hanem tapintható is lesz. Annyi a különbség, hogy amit Gutenberg átalakított szőlőpréssel csinált, azt most egy jóval precízebb nyomdagép végzi.

Nóra: De a mi gépünk is már több mint hatvan éves. Szívet melengető tudat, hogy annyi embert kiszolgált már előttünk, és ha akarnánk, életünk végéig dolgozhatnánk vele. Mióta nálunk van, egyetlen alkatrész lett benne kicserélve. Nincsenek is hozzá alkatrészek, hisz ez a gép már a rendszerváltozáskor elavultnak számított. Mi is egy gyűjtőnek hála jutottunk hozzá.

Dániel: Igazából nem csoda, hogy elavult, hiszen nagyon idő- és emberigényes. Minden megtervezett mintához külön formát kell készíteni, amelyet aztán megfestünk, és egyesével a papírba préselünk. Ezzel a technikával nem lesz huszonöt színű egy grafika, nem lesz fotó realisztikus, és még sorolhatnám.

Nóra: Ha úgy nézzük, irracionális, hogy jóval több erőfeszítéssel készítünk egy sokkal kevésbé részletgazdag, kevesebb ingert adó tárgyat, mint más módszerrel lehetne. De az elkészült nyomat ettől a döntéstől lesz számunkra értékes.

Dániel: Az úgymond fölösleges többletmunka rengeteg lelki pluszt ad.

Nóra: Igen: minél kevesebb idő jut egy-egy nyomatra, annál személytelenebb, lélektelenebb lesz az eredmény. Manapság a gyorsaság oltárán pont az emberi kéz érintését áldozzuk fel. Annyira kevés ma az érintés, pedig hiszünk benne, hogy amit megfogunk, amivel törődünk, abba valahogy belekerülünk, és aki kézbe veszi az alkotást, megérzi ezt.

„Annyira kevés ma az érintés, pedig hiszünk
benne, hogy amit megfogunk, amivel törődünk,
abba valahogy belekerülünk, és aki kézbe veszi
az alkotást, megérzi ezt”

E hozzáállás miatt választották ezt a technikát, vagy inkább a vele való munka során látták meg a benne rejlő értéket?

Nóra: Egyébként is ilyen alkatúak vagyunk. Ha látok valami apróságot, akár egy lekvároscímkét, és átjön, hogy valakinek a szíve-lelke benne van, akkor elteszem a fiókomba. Aztán amikor időnként kihúzom a fiókot, és ránézek a cetlire, átjár az a jó érzés, hogy igen, el lehet úgy készíteni a legapróbb dolgokat is, hogy nem spóroljuk ki belőle magunkat. Mindig az volt a célunk, hogy olyan nyomatot készítsünk, amely ott lapulhat valakinek az íróasztalában, és hasonló örömöt kelthet, amikor ránéz.

Hogyan lett a nyomda hobbiból vállalkozássá?

Dániel: Ami először csak közös időtöltésnek indult, elég gyorsan félállássá nőtte ki magát. Aztán amikor már magabiztosan mozogtunk ebben a világban, döntenünk kellett, hogy minek adjuk oda magunkat. Az, hogy a nyomdát választottuk, tette lehetővé később a vidékre költözést is. Sokáig úgy gondoltuk, ehhez a munkához kell a város, aztán rájöttünk, hogy egyáltalán nem, sőt.

Érezték annak a feszítését, hogy míg a munkájuk lelassulást követel, a város iszonyatos tempót diktál?

Nóra: Abszolút. Egyrészt tényleg van egy bizonyos tempója a városnak, és meg is követeli, hogy alkalmazkodj hozzá, másrészt vállalkozóként is úgy gondolja az ember, hogy bele kell simulnia a környezetébe. Körülöttünk mindenki próbálta minél inkább felpörgetni a tempót, csak mi nem. Mikor már látszott, hogy amit kitaláltunk, az működik, sokszor megkaptuk a kérdést: mi a következő lépés? A csapatot vagy esetleg a gépparkot szeretnénk bővíteni? Kevesen értették meg, hogy egyiket sem. Hálásak vagyunk a nyomdának, hogy megélhetést ad nekünk, és közben azért is, hogy leszűkíti a lehetőségeinket, és pont ezzel adja meg a szabadságot és a teret arra, hogy nemet tudjunk mondani. Nincs szükségünk a folyamatos újdonságokra. Inkább szeretünk elmélyülni, lelassulni, ha kell, vargabetűket tenni, hogy végül értékes dolog születhessen.

Dániel: Persze sokszor élveztük a város naprakészségét, de hosszú távon inkább azt tapasztaltuk, amit Nóri mondott. A kényszeres gyorsítóerőt, amelynek nem tudtunk megfelelni, amely nem volt nekünk sem motiváló, sem komfortos.

Csak szakmailag érezték ezt a nyomást, vagy emberileg is?

Nóra: Noha egyikünk sem budapesti, hamar megtaláltuk a helyünket ott. A belvárosában éltünk, az Újlipótvárosban dolgoztunk. Jó környéken laktunk, hamar elhelyezkedtünk nagy ügynökségeknél, aztán saját vállalkozást indítottunk, ismertük a divatos helyeket, széles kapcsolati tőkénk volt. Megvoltak azok a dolgaink, amelyeket ma nagyra szokás értékelni. S bár kívülről nézve az egész tényleg jól mutatott, mi úgy éltük meg a városi létet, mint egy aranykalitkát. Azt éreztük, hogy ez a magas polcra tett életmód minket nem kielégít, hanem inkább bezár.

Dániel: Ahhoz, hogy töltődni tudjunk, mindig el kellett jönnünk a városból, miközben egyszerűen nem vágyunk rá, hogy ilyen kényelmesen éljünk. De időbe telt, míg valóban fel mertük tenni a kérdést, hogy az az életforma, amely mások szemében annyira idilli, az számunkra is olyan sokad ad-e.

Nóra: Ehhez kellett a tapasztalat. Én tizenkilenc éves koromig egy kis faluban éltem, ahol mindenki ismer mindenkit. Ehhez képest a város nagymértékben kitágította a világlátásomat. Nem hiszem, hogy szívesen laknék most falun, ha sosem költöztem volna el onnan. Akkor nem érezném ezt szabad választásnak, nem tudtam volna annyi információt, élményt magamba szívni, ami miatt most értékelni tudom, hogy itt vagyunk.

Hogyan szánták rá magukat a költözésre?

Dániel: A koronavírus-járvány segített meghozni a döntést. Még az első hullám alatt egy ismerősünknek hála márciustól júniusig leköltözhettünk Köveskálra. Ott ki tudtuk próbálni, milyen lenne a vidéki élet.

Nóra: De akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy már a bakonyi házunkban köszönt majd ránk az augusztus.

Egy hónappal a költözés előtt még csak nem is sejtették, hogy itt fognak élni?

Dániel: Három éve formálódott bennünk a gondolat, de a döntés vakmerő volt. Az utolsó napokat töltöttük Köveskálon. Tudtuk, hogy kedden vissza kell költöznünk Budapestre. Hétfőn megnéztük a bakonyszentlászlói házat, csütörtökön lefoglaltuk, pénteken pedig négy óra alatt eladtuk a budapesti lakásunkat. Igazából úsztunk az árral, nem volt időnk gondolkodni sem, csak utólag csodálkoztunk rá, mennyire összeállt akkor ott minden.

Nóra: Voltak olyan dolgok az életünkben, amelyek erőlködés nélkül sikerültek. Amikor úgy éreztük, valami sodor, nekünk pedig csak hagynunk kell magunkat. Ilyen volt a nyomda létrehozása és a költözés is. Ez a tapasztalás mindig megerősít, hogy jó az irány.

A köveskáli nyár után hirtelen miért épp a Bakonyban vettek házat?

Nóra: Sokakhoz hasonlóan először mi is a Balaton-felvidéken szerettünk volna élni. De ez egyrészt anyagilag sem volt opció, másrészt ahogy mind több időt töltöttünk arrafelé, ahol a vidéket kezdi bekebelezni a jómódú városiak nyaralóinak szövete, egyre inkább rájöttünk, hogy ott a vidék tulajdonképpen csak egy romantizált illúzió.

Dániel: A városi viszi magával a várost, felhajtja az árakat, a saját ízlése szerint alakítja át a faluképet, és ezzel a vidéki embernek szinte élhetetlenné teszi a lakóhelyét. Együttélés helyett inkább egyfajta gyarmatosítás zajlik.

Nóra: Olyan helyet kerestünk, ahol tényleg a vidéket tapasztalhatjuk meg, ahol élő falusi közösség van. A Bakony gyönyörű és különleges terület. A természeté még a főszerep, a falvak között elég nagy távolságok vannak, Bakonyszentlászló viszont központi település. Mikor megérkeztünk, több helybéli is lelkesen mondta, hogy jó helyre jöttünk, mert itt minden van.

Dániel: Ez Budapestről nézve elsőre talán megmosolyogtató, de itt tényleg minden van. Ezenkívül az is érv volt Bakonyszentlászló mellett, hogy én a pannonhalmi bencésekhez jártam gimnáziumba, ezért többször megfordultam Bakonybélben is, innen pedig mindkét monostor, mindkét kulturális, spirituális erőtér könnyen elérhető. Ráadásul két éve Nórival végigjártuk a Tihanytól Pannonhalmáig tartó, magyarországi bencés helyeken átvezető zarándokutat, a Camino Benedictust, amely Bakonyszentlászlón is átvezetett, így ez az élmény is idekötött minket.

Budapestről érkezve szembesültek a váro­siakkal kapcsolatos fenntartásokkal?

Dániel: Éreztük, igen, a prekoncepciókat, hogy azt gondolják, mi is csak kihasználjuk az itteni javakat, erőforrásokat. Többen is ajánlkoztak, hogy jönnek takarítani, kertészkedni, de szerintünk van értéke annak, ha a saját portánkat a két kezünkkel alakítjuk. Persze kértünk segítséget, ha kellett, de mindig figyeltünk, hogy ilyenkor is közösen dolgozzunk. Így sikerült talán levetkőz­nünk az előítéleteket. Egyébként azt tapasztaljuk, hogy nagyon befogadó a falu, van jó közösségi élet, de a járvány miatt nem tudtunk annyira bekapcsolódni, mint szeretnénk. Ennek az útnak még az elején vagyunk.

Nóra: Télen rengeteget sétáltunk a faluban. Minden út olyan volt, mint amikor barátkozol valakivel. A találkozásokban nincsen hatalmas változatosság, de minden alkalommal kicsit mélyebben ismeritek meg egymást. Azt szeretném, ha egy év elteltével úgy tudnék a faluban sétálni, hogy érezzem, idetartozom. A városban arctalanul jártam, senki nem kérdezte meg, mi járatban vagyok. Van erről egy mély emlékem. Az első farsangkor, amelyet már Budapesten töltöttem, pillangónak öltöztem. Óriási szárnyam és csápjaim voltak. Ahogy készülődtem, előre nevettem magamban, milyen vicces lesz így felszállni a metróra, az emberek mosolyogni fognak, én pedig összekacsintok majd velük. De senki nem vett észre. Ez egyszerre volt a falusi lét után felszabadító és rettenetesen nyomasztó. Azt éreztem, bármit csinálhatok, senkit sem fog érdekelni.

Dániel: Ezzel szemben itt részt kell venned az életben. A szavaidnak, a tetteidnek, a hozzájárulásodnak konkrét közösségi értéke van. A faluban van számodra egy szerep, amelyet magadra kell szabnod, és be kell töltened.

„Ha a Bakony ember volna, biztosan nem ő lenne az, akit először kiszúrnál egy házi­buliban, de ő lenne az, akivel másnap is szívesen folytatnád a beszélgetést. Nem itt vannak a legmagasabb csúcsok, a legvadabb vizek vagy bármi egyéb »leg«, ami miatt mindenképp látnod kell a vidéket. Ha viszont jártál itt egyszer, és sikerült elmerülnöd benne, biztosan visszahív. Nehéz lenne egyetlen jelzővel leírni, hogy milyen a bakonyi táj. Sokszínű, rengeteg története és mondandója van, mégis a maga módján nagyon szerény. Elfogadó és befogadó. Az erdő itt még sok helyi ember életének szerves része. Ez számukra talán evidens, számunkra viszont felbecsülhetetlen érték. Nagyon szeretnénk úgy élni, hogy a természettel ne csak turistaként találkozzunk, a szabadidőnkben. Úgy érezzük, ez a vidék ehhez minden lehetőséget megad” – Vető Nóra és Manninger Dániel vallomása a Bakonyról

A múlt évben sok minden megváltozott az életükben. Egyazon tér lett a lakó- és munkahelyük, s itt sokkal inkább egymásra és magukra vannak utalva. Hogyan birkóznak meg ennek a kihívásaival?

Nóra: Az biztos, hogy itt nem lehet annyira impulzívan létezni. De ezt pozitív változásként élem meg. Nem fecsérlek időt és pénzt felesleges dolgokra. A lemondás igazából rávilágít arra, mennyi dologról mondtam le korábban észrevétlenül. Mikor az elmúlt évben párszor visszamentem Budapestre, rá kellett döbbennem, hogy ott minden nekem kedves hely valamilyen fogyasztási magatartáshoz kapcsolódott. Ahhoz, hogy jól érezzem magam, kávézókba, boltokba jártam, tehát fogyasztanom kellett. Ez visszatekintve sokkoló. Ehhez képest most teljesen máshogy töltődünk, egészen más itt a ritmusunk.

Dániel: Tényleg magunkra vagyunk utalva. Most jóval kevesebb a korlát, ezért nekünk kell alakítanunk a saját korlátainkat, hogy ne daráljon be a munka, jusson magunkra is időnk.

Nóra: Megtanultuk, hogy ne abban mérjük egy nap sikerét, hogy mennyi munkát végeztünk el. Pedig sokszor könnyebb azt mondanunk, hogy még ezt vagy azt kipipáljuk, befejezzük, mint megálljt parancsolni magunknak, és hagyni, hogy letisztuljanak, elrendeződjenek a gondolataink. Kifejezetten szimpatikus a közelben élő bencés szerzetesekben, hogy van fix napi ritmusuk, és ahhoz tartják magukat, ha esik, ha fúj. Képesek mindent megszakítani, hogy ez a ritmus megmaradjon. Lehet, hogy ami nekik egy imaóra, az nekünk egy nagy séta a Bakonyban, de bárhogy is, időt kell szánni a belső munkára. Ehhez nagyfokú tudatosság és önismeret kell, mi is csak próbálkozunk, de megéri próbálkozni.

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése