Királyok ideje

Szöveg: Szentei Anna - Fotó: Földházi Árpád

Már-már Sherlock Holmes képességeire van szükség ahhoz, hogy egy élő, működő városrész mély rétegeit, egészen pontosan középkori maradványait megtaláljuk. A budai Várban, múltidéző sétánkon mégis kísérletet tettünk erre: halványuló jelek, fakuló nyomok segítségével megidézni Buda nyüzsgő középkori világát. 

A Szent György tér ma már a barokk utáni állapotokat őrzi, így nehéz a dolgunk, ha a középkor emlékeit keressük. A pázsitszőnyegből itt-ott kibukkanó kövekből, csonkként meredező falmaradványokból, a bokrok alatt megbújó különös alaprajzokból azonban egyszer csak összeáll a kép: a város legrégibb épületei itt, a Sándor-palota előtti tágas téren futottak észak–déli irányban. A nyomozás persze sokkal izgalmasabb, ha szakértő van a segítségünkre. Az eső áztatta macskaköveken Magyar Károly középkoros régésszel sétálunk, az évszázados nyomok pedig lassan alakot öltenek: szinte látni a tehetős polgárok boltíves épületeit, a kereskedők áruval megrakottan zötykölődő lovas kocsijait, a nyüzsgő, lármázó emberekkel zsúfolt kövecses utakat, amelyek e város déli részén futottak össze, hogy aztán a Zsigmond királyunk idején épülő királyi palotát védő, magas falakba ütközzenek. 

 
 

 
 
Időkapu a zsidó negyedbe

Persze Buda története ennél még korábbra vezet: az 1244-től épülő castrumot, azaz fallal erősített várost mentshelyként építette IV. Béla a tatárok támadásai után. „Az erős védelemmel ellátott települést magyarok, németek és zsidók népesítették be: a mai Szent György utca eredetileg Zsidó utca volt, északi végében a nyugat felé nyíló Zsidó – ma Fehérvári – kapuval. Az első zsinagóga is itt, a Szent György tér északnyugati részén épült fel” – meséli Magyar Károly. Közben az újjáépített Fehérvári kapu felé vezető utcán baktatunk lefelé, majd egy határozott balkanyarral letérünk a térszint alatt húzódó régi zsidó negyed kétezres évek elején részlegesen rekonstruált területére. 
A Várnegyed jelenéből az egykori szűk utcák házainak pincelabirintusába leereszkedni szürreális élmény: mintha időkapun át nyelt volna el minket jó pár évszázad. Szabályos ütemet vernek a lépteink a mészkőből és téglából rakott folyosókon. Az utcák bonyolult szövevényét bejárva egyszer csak meredek lépcsősor elé érkezünk: a több mint tíz méterrel a föld alatt megbújó mikve, azaz a középkori rituális fürdő maradványai felett állunk. 
Az itt élő zsidók pénzkölcsönzéssel és pénzveréssel foglalkoztak, IV. Béla kamaraispánja a korabeli zsidó közösség vezetője volt, elképzelhető, hogy e kapcsolat miatt adta ki az uralkodó 1251-ben a zsidók személyi biztonságát és szabad vallásgyakorlását rögzítő kiváltságlevelet. A mikve léte mindenesetre azt bizonyítja, pezsgő hitélet folyt errefelé: a rituális fürdő olyan fontos volt a zsidó közösségnek, mint az imaház. A férfiak pénteken, a szombat eljövetele előtt itt tisztálkodtak meg, az asszonyoknak pedig a havi vérzés után kötelező volt a fürdő használata. 
 
Csontok és más nyomok

„A mikve feltárása után egy itt futó távhővezeték árkában a 13. századi zsinagóga nyomaira bukkant Végh András régészkollégám. A zsidókat a 15. század elején költöztették a Táncsics utca környékére, az imaházat pedig a lakóépületekkel egyetemben elbontották. A helyén épült fel a Szent Zsigmond-kápolna, amit kisebb Szűz Mária-templomként is emlegetnek: az egyre bővülő királyi udvar számára ugyanis egy reprezentatív külső királyi kápolnára volt szükség” – magyarázza Magyar Károly. E templom alaprajza ma a Sándor-palota előtti pázsitos területen rajzolódik ki: jól kivehető az épület apszisa és a falhoz illeszkedő támpillérek is. 
„Az elapadt kutakat sokszor szemétgödörként használták tovább, így az ezekben talált leletek, főként a sertéscsontok mesélnek arról, hol volt az egykor zsidók lakta városrész tényleges határa, és arról is, mikor vették birtokba a keresztények a területet.” A zsidók elköltözésével a környékre a polgárság és a nemesség telepedett le, a szakralitásától megfosztott mikvét pedig kútként használták tovább. 

Rétegzett idő

A zsidó negyed lebontott házai nem vesztek kárba: felhasználták őket a gazdagodó polgárság újonnan épülő negyedéhez. Itt lakott a királyi borbély, egyben orvos, és itt élt a királyi ágyúöntő is, aki a háza mögötti udvarban rendezte be műhelyét, és segédeivel bőszen munkálkodott a város védelmét biztosító tűzszerszámok tökéletesítésén. 
„A Sándor-palota előtti területen a középkorban is két út futott dél felé. A nyugatibb maradványai ma is azonosíthatók” – mutat Magyar Károly a földön jól látható, fűből kikandikáló kövekre és falcsonkokra. A Szent György tér déli részén álldogálunk, szemben velünk a Budavári Palotával párhuzamosan futó vaskos zárófal, amelyen egy szűkebb gyalogjáró és egy termetes szekér méretű kapu nyomai is felfedezhetők. Ez az északi zárófal a középkor végén keresztezte a korábban is használt útrendszert: a város utcái itt torkollottak a Zsigmond kori palota főbejáratába.
„A középkori királyi palota első jelentősebb leletanyaga a Zsigmond-kornál korábbra, az 1330-as, 1340-es évekre datálható” – magyarázza a régész, miközben a Mátyás-kút felé vesszük az irányt. Ez a tágas sétány Zsigmond idején a palotát védő, huszonkét méter széles és nyolc méter mély szárazárok része volt, elválasztva a fényes királyi udvart a polgárvárostól. 1974-ben a Hollós kaputól délkeletre álló A épülettömb mellett tárták fel Zolnay László vezetésével a híres gótikus szoborleleteket: az előkelő hölgyeket, komoly szenteket és büszke királyokat ábrázoló együttest.
A Zsigmond kori palota egyik jellegzetes maradványa a Széchényi-könyvtár előtti kövezeten rajzolódik ki: terméskő jelzi a palotaépítkezés egyik különlegességét, az európai viszonylatban is monumentális méretű Csonka-tornyot, amely nevéhez hűen sosem épült fel. A 15. század elején a hegy fennsíkján díszelgő palota egészen biztosan pazar látványt nyújtott, a hegy keleti lejtőin a Duna-partig, míg nyugati oldalon a királyi kertekkel a Tabánig ért. 

Kincsek a mélyből 

Arról azonban, hogyan élték mindennapjaikat a budai polgárok, a falaknál többet mondanak a tárgyleletek, főként, ha olyan szerencséjük is adódik a régészeknek, mint a B. Nyékhelyi Dorottya vezette csapatnak. A 18. században, a középkori polgárváros maradványaira épülő Teleki-palota feltárásakor – a Szent György tér nyugati oldalán – a pincében mély kútra bukkantak. A középkor végén a kutat szemétgödörnek használták, ami a régésznek már önmagában vérpezsdítő gondolat. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeket: a kutatók sorra emelték ki a hétköznapok hulladékait, elnyűtt bőrcipőket, fakanalakat, fateknőket, kerámiákat, sőt növényi magvakat. Az oxigéntől elzárt vizes, iszapos rétegben ugyanis megmaradtak a szerves anyagból készült tárgyak. A sűrű, fekete, mocsárszerű rétegből legnagyobb meglepetésükre egy magyar Anjou-címeres selyemkárpit is előkerült.
„A kárpit mellett indásselyem rátétes textíliát, bőrbevonatos, selyemmel bélelt, Anjou- liliomos fenyőládikót is találtunk, valamint rengeteg Zsigmond kori ezüstpénzt. A textillelet a levegőtől elzárt iszaprétegben, az állandó vízutánpótlás miatt őrződött meg évszázadokon át. Biztosan a nápolyi Anjou-ágból származó királyunk valamelyikéhez köthető: Károly Róbert 1331-es kettős felségpecsétjén látható a trónus háttámláját borító kárpit, amelynek mintája kísértetiesen megegyezik a lelet mintájával, és erre utal az Anjou-pajzson a liliomok felett fekvő, E betűt formázó, úgynevezett tornagallér is” – meséli B. Nyékhelyi Dorottya. Azt azonban nem tudni, hogy az Árpádok vörös-ezüst vágásos és az Anjouk kék alapon arany liliomos címerével díszített kárpitot esküvőkor, ünnepségekkor vagy éppen ravatalozásnál használták – annyit viszont igen, hogy királyi megrendelésre készült.
„Zsigmond uralkodásával megváltoztak a középkori királyi palota közvetlen környezetében álló városrész épületeinek tulajdonviszonyai, hiszen a király a hozzá hű nemeseket akarta maga mellett tudni. Valószínű, hogy az a középkori telek is gazdát cserélt, amelynek kútjába a szenzációs lelet került” – véli a szakértő. Ám hogyan, milyen kalandos körülmények között került a kincslelet a kútba, azzal még adós maradt a történeti kutatás.
További cikkek
A hely szelleme Emberlelkű könyvesbolt

„A könyves” – így emlegetik Bakó Annamáriát a helybéliek. A Litea könyvesbolt vezetője hozzátartozik a budai Vár életéhez, a Vár pedig az itt eltöltött csaknem fél évszázad alatt az ő lényének is része lett. 

Műhely Mándy szabadsága

Az a Budapest, az a városi élet, amit Mándy ábrázolt, különös, frusztráló nosztalgiát kelt bennünk. Olyasféle szabadság hívogat nála, amit ma elérhetetlennek tudunk, ami tökéletesen idegen tőlünk – mégis sóvárgunk utána.

Anziksz Irredenta Mikulás

1920 karácsonyán még friss volt a sokk: hangsúlyosabb volt a megnyugvás igénye, mint a revízióé. Később azonban az ünnepek is alkalmat kínáltak arra, hogy a gyerekekben elültessék az irredentizmus gondolatát.

Anziksz Az erdei ház

Nehéz lenne megmondani, miért érzünk otthonosnak egy helyet. Mi az, ami miatt az egyik hely taszít, a másik pedig azonnal lakályosnak tűnik, holott sosem jártunk még arra.

A hely szelleme Ég és föld között

Mintha hajóban ülnénk, úgy hullámzik a terepjáró a sártengerré vált úton valahol Kismaros fölött, míg egy erdő közepi kis háznál le nem áll a motor. Az épületbe belépve úgy tűnik, az előbb megtett néhány kilométerrel hétszáz évet utaztunk vissza az időben. Az itt élő Sáfár család középkori módon tölti a mindennapjait.

Hívószó Megőrzők

Szabad-e helyrehozni azt, amit az idő a múlt értékeiből elpusztított, vagy csupán konzerválni kell, ami megmaradt? Ez a dilemma különösen a történelem sújtotta vidékeken fontos, amilyen például Magyarország is.