Sokat változtatott a műfajon a gyorsan fejlődő technika?
Látszólag igen. De igazából mindegy, hogy papíron vagy digitális táblán alkotunk. Sokan azt gondolják, hogy a technika megrajzolja helyettünk, amit kell, de nem így van. Ugyanaz a helyzet, mint a költőknél. Nem könnyebb verset írni csak azért, mert feltalálták a számítógépet. Az eszköz csak eszköz marad.
Az imént említette, hogy ahogy belépett a filmstúdióba, maradni is akart. Sikerült?
Csatlakoztam a Pannóniához, de ahogy gyűjtöttem a tudást, úgy fogytak a lehetőségek. Korábban a televízió rendelte az animációs filmeket, de a rendszerváltozás után jó ideig nem készült szinte semmi. Az egyetlen út a bérmunka volt, hiszen az olcsó Közép-Európába csak úgy özönlöttek a megbízások. Ez idő alatt magamra szedtem azt a tapasztalatot, amiről reméltem, hogy majd tudom kamatoztatni, ha újra eljön a hazai filmek kora. Viszont nagyon hiányzott a kreatív szabadság, hogy magyar filmhez, saját ötleten dolgozhassak.
Hogy lépett ki végül a bérmunka világából?
Ezt megoldotta az idő. A kétezres évek elejére drága lett Közép-Európa is, így a bérmunka keletebbre tolódott. Itthon egyáltalán nem maradt lehetőség, mert külföldi megbízás már nem, hazai gyártás pedig még nem volt.
Akkor mi maradt?
Tulajdonképpen nem sok minden. A feleségemmel akkor költöztünk ki Zsámbékra. A Nyakas-hegyen, zártkerti övezetben vettünk egy 1800-as években épült kis présházat. Arra gondoltunk, a magunk erejéből kellene megtermelnünk, amire szükségünk van, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatva mindenféle áramlatnak, trendnek. Itt, Zsámbékon többen is vannak, akik ebben gondolkodtak, inspiráltuk is egymást. Mikor kiköltöztünk, a feleségem vett két kecskét, azóta folyamatosan van belőlük több-kevesebb, és hála nekik, tejből és sajtból sincs hiány. A tojásról a saját tyúkjaink gondoskodnak. Emellett van egy bárányunk, négy méhcsaládunk legelészik a kert végében, és fedezi a mézfogyasztásunkat. Aztán van még teknős, papagáj, hal… Elég nagy az élet a kertben.
Nem lehetett egyszerű megélni egy ekkora életmódbeli váltást.
Voltak kihívásokkal teli hónapok, mikor azzal kerestem pénzt, hogy kertészkedtem vagy a kovács barátomnál dolgoztam, mikor hol kelt el a segítség. Akkoriban csak a kis présház állt a telken. Szinte nomád körülmények között éltünk. Fűtés sem volt, pedig márciusban költöztünk. Helyette az egy légterű épület nagy részét egy 1827-ből származó, hat méter hosszú prés – az egyik legnagyobb az országban – foglalta el, azóta már a városnak ajándékoztuk. De nem küszködésként éltem meg ezt az időszakot, inkább a szabadság érzése hatott át. Aztán ahogy születtek a gyerekeink, bővítettük a házat. Az életünkkel együtt alakult körülöttünk a tér.
Az animációsfilm-készítés ekkoriban teljesen háttérbe szorult?
Nem teljesen, mert a költözés után a Nyakashegyi történetek lett a közös projektünk a feleségemmel, aki szintén rajzfilmesként dolgozott akkoriban. Mikor letelepedtünk itt, annyi minden történt velünk, adta magát, hogy megörökítsük őket. Lackfi János a családjával valamivel korábban költözött ide, átérezte, miken megyünk keresztül, így versbe szedte a kalandjainkat. A zenét a szintén helyi Keresztes Nagy Árpád írta az általunk képpé formált kis epizódokhoz, így született meg a Nyakashegyi történetek rajzfilmsorozatunk, ami nagy karriert futott be Zsámbékon. Egyfajta kultuszfilm lett, már több korosztály felnőtt rajta. Van egy kis közösségteremtő, identitásformáló ereje. Az itteniek büszkék rá, hisz helyiek készítették, és róluk is szól.
Rögtön szerves részei lettek a zsámbéki közösségi életnek?
Azért óvatosak voltunk, hiszen az elsődleges célunk az volt, hogy kijöjjünk a zsúfoltságból, a nyüzsgésből a térbe, a csendbe. Szerettük volna, ha a gyerekeink más környezetben nevelkednek, mint ahol éltünk. Emiatt kellett egy-két év, hogy belekeveredjünk minden jóba. Utána azonban gyorsan magával ragadott a légkör. Itt szerencsére mindig bőven vannak, akik élvezik, hogy lehet tenni a helyért. A zsámbéki baráti kör éveken keresztül szervezte a napfordulós hagyományőrző összejövetelt, ezen rendszeresen kemencét fűtöttem. A katolikus gyülekezet minden évben búcsút rendez és pünkösdi királyt választ, a rendezvény szervezését általában a feleségem vállalja el, én segítek neki. A kedvenc programom a templomfutás. Rengetegen kijönnek a babakocsisoktól az ovisokon át a profikig a minden korosztálynak megszervezett futamokra. A rendezvény mindig egy beteg zsámbéki lakos gyógyulásának a finanszírozását segíti. Én filmklubok és filmes táborok szervezésében igyekszem visszaadni abból, amit a helytől kaptunk. Ezek az események hozzátesznek ahhoz, hogy otthon érezzem magamat. Az itt szerzett ismeretségekből, barátságokból pedig több szakmai kapcsolat is lett. A Lengemesék című filmemhez például a szintén helyi Fejér Simon szerezte a zenét.