Minka a semmiből – elfeledték az első magyar szimbolista költőt

Szöveg: Leimeiszter Barnabás
Fotó: wikimédia

A cím félrevezető, mert ha nagyon akarnánk, minden­féle szociológiai meg irodalomtörténelmi tényezőkből le tudnánk vezetni azt, mi volt Czóbel Minka, ez az örök újrafelfedezésre ítélt írónő-költőnő.
 

Le tudnánk vezetni legalábbis a kilencven százalékát. Hogy született 1855-ben arisztokrata családban a nyírségi Anarcson. Nem éppen a világ közepén tehát, de nem is a legszélső periférián: bár a Czóbel-ház hanyatlóban már, benne van a nemesi élet vérkeringésében. Külföldi nevelőnők, gondos taníttatás, de előtte Minka magától megtanul írni-olvasni. Ötévesen kezébe veszi Goethét, tizenhárom évesen már kijelenti: jobb verseket ír Byronnál. Európai utak, nyaralások, kis Tirol, kis Itália, kis Anglia, kis miegymás. Más kérdés, hogy közben megy szét a családi vagyon. Margócsy József szerint nagylányként „sikereket ért el a Riviérán”, nem lehetett olyan elveszett teremtés. Tanul a Sorbonne-on is. Végül beüt a krach, Minka beszorul Anarcsra, szegénységi bizonyítványt kér. És véget is érhetne itt a történet érdemi része, de nem ér, mert Minka tehetséges.

„Családom minden ágában mutatkozott időről-időre a szenvedély a művészet s irodalom iránt” – írja egyik levelében: apai dédnagyapja a testőríró Orczy Lőrinc, Vay lány anyja oldalán rokona Kazinczy Ferencnek, s unokatestvére a Sándorként hírnevet szerző tollforgató, Vay Sarolta. Fivére Mednyánszky László húgát veszi el, és Minka a festőn keresztül ismerkedik meg Justh Zsigmonddal, aki képletes és szó szerinti értelemben is kinyitja előtte a világot.  Ő segít első verseskötete kiadásában is, és lenne talán nemcsak irodalomújító eszmetársa, de több is, ha nem hal meg harmincegy évesen. Említődnek még férfiak, akik játszottak, játszhattak volna szerepet Minka életében, de semmi bizonyos. Az 1890 utáni években progresszívabb irodalmi körökben nagy tetszéssel fogadják a Czóbel-lírát, Bródy Sándor Minkát nevezi a legnagyobb tehetségnek maguk közül, ám alig néhány év, és megcsappan a figyelem. Verseskötetek, elbeszélésgyűjtemény, regény, hiába: a költőnő kisodródik az irodalmi in-crowdból, az Adyval jelentkező új költészet pedig tisztes távolságban süvít el mellette.

„Minka kis túlzással már vénlány volt,
mikor a modern magyar irodalom
első generációja megszületett”

Van ilyen; csak éppen Minka előtt ott áll még egy fél élet. Szenved Anarcs szűkös horizontjától, de közben a városi élet sincs igazán ínyére. Olykor hónapokra elutazik Párizsba, egyre ritkábban, de fel-felrándul Pestre vagy a hegyekbe, még Jeruzsálembe is elzarándokol. Életének konstansa azonban a kevés kreatív impulzust szolgáltató nyírségi falu lesz, még ha tevékenyebb életet folytat is, mint később híresztelik. Otthonába fogadja Büttner Helént, a sikeres állatfestőnőt – ez a szó a korban egyszerre jelez szakmát és nonkonform szexuális orientációt. Helén, becenevén Bob, férfiruhában jár, férfimódra viselkedik, haláláig együtt él Minkával. Nos, fogjuk rá, ez a kilencven százaléka Czóbel Minkának. Izgalmas, egyes elemeiben talán szokatlan élet, de nem körülményidegen: tisztán látjuk benne, mi mit feltételez. Adódik abból, ami akkor volt, és ami nem, az pont kivételességként világítja meg maga körül a szabályt. Mindezen túl azonban van még tízszázaléknyi Minka, ami nem adódik semmiből. Ami tökéletesen megmagyarázhatatlan. És ez a tíz százalék az, amiért Czóbel Minka ma is érdekes számunkra.

*

Mit találunk Czóbelnél? Vérszegény lányok szerelmi ábrándjait, elrontott életek tragédiáját, dekadens ernyedtséget, mindent belengő elmúlásérzetet. Hasonló matéria, mint amiből Kosztolányi Pacsirtát gyúr majd. (Gondolják magát Czóbelt is valamiféle intellektuálisan ajzottabb Pacsirta-prototípusnak – e vélekedés Weöresnek róható fel, aki Czóbel rondaságát bizonygatva makacs tévképnek ágyazott meg.) Pilinszky írja, hogy a jóvátehetetlen a költészet igazi közege. Czóbel Pilinszky előtt fél évszázaddal ösztönösen érezte ezt. Csoda, hogy ösztönösen mennyi mindent előre megérzett ez az asszony. Csakhogy ösztönből nehezen születik autentikus művészet. Nem mintha Czóbel műkedvelő irodalmár lett volna. Nagyon is lépést tartott kora irodalmának fejleményeivel, szellemi áramlataival. De a mai olvasó mégiscsak úgy érzi, hogy hiány­zik belőle az a metsző, modern tudatosság, ami mondjuk Kosztolányinál már megvan. Kosztolányi összes verse: ebben már mi vagyunk. (Ilyen enciklopédikusan benne van minden, ami vagyunk. Ezért éjjeliszekrényre tevősen fontos szerző.) Czóbel műveiben még nem mi vagyunk, éppen hogy nem.

Tudatosságot említettem, de ez szorosan összefonódik a „személyességgel” is. Nem mintha a nagy irodalomnak feltétele volna az olvasó képébe tolt biográfia. Magunkról mindent vagy magunkról semmit: mindkettő érvényes irodalmi stratégia. Az államosítható váteszköltészet példáit elnézve szimpatikusabb tud lenni az utóbbi, de ez lényegtelen. Ha való­ban érvényes irodalomról van szó, a „minden” megszűnik egyéni ügynek lenni (Szabó Lőrinc letörte a műkörmét – de ez rám tartozik!), és a „semmin” ékesebben szüremlik át egy különleges világtapasztalat, mint bármilyen életrajzi tényen. A személyesség tehát nem életrajz-problematika. Inkább ízléskérdés. A másodlagos, áttételes, formális, generikus gondolatokhoz, érzelmekhez és beszédmódokhoz való viszonyulás kérdése. Hétköznapi életünk – mutat rá Gombrowicz – ilyen másodlagos jellegekből formálódik. Nem a Chopin-hangversenytől vagyunk lenyűgözve, hanem attól, hogy ott ülünk a hangversenyteremben, és illik tőle lenyűgöződni. Ehhez képest tud mást mutatni az igazi művészi élmény.

Ezt írtam: Czóbel lépést tartott a korával. És hát az írásai jelentős részében inkább korhangulatokat meg a társadalmi osztálya életfeltételeihez kapcsolódó érzelmi-gondolati pózokat találunk, mint primér, közvetlenül minket megszólító tartalmat. Vagy: az eszközei már-már meglennének, de az ízlése még nincs meg, hogy ezen elemekből elsődleges tartalmat állítson elő. Ez az ízléselőttiség magyarázza költészete sokhangúságát, sokminőségűségét.

Büttner Helén festménye Czóbel Minkáról

A 19. századi irodalmi hagyomány taktusára járó népiesség (a Száz szál gyertyát! című verse bekerült a nótasztenderdek közé), balladák, fátyolos verlaine-i impressziók, adys felhangok, ritmikus prózának nevezett, erős képiségű szabadverskísérletek. Szerelmi líra, leginkább pipereasztal-fiókba való bizsuk – ezek a legfelejthetőbbek. Keleti ihletésű bölcselkedés, sokszor komjáthysan híg, sokszor nem nyújt többet a szalonschopenhauerizmusnál. De vannak érdekes pillanatai: „Egyenlők vagyunk: engem te teremtél, / Én gondollak, s igy megteremtelek.” Olykor Szabó Dsuang Dszi-dolgait juttatja eszünkbe: „Az Isten álma szép, magasztos, tiszta, / De belefoly a nagy harmóniába / Elferdítőn, zavartan, visszatetszőn / A sok teremtett álomképek álma.” Földi gyönyörök hívsága satöbbi. Pszichologizáló típusok gyanúja: kényelmes fintorogva visszautasítani a gyönyöröket, ha esélyünk sincs bennük részesülni! (Ezt rusztikusabban is meg lehet fogalmazni, de eltekintek tőle.) A rusnya Czóbel Minka tehát valamiféle premodern asszonyincel lenne, ott, az Isten háta mögött, és akkor ezzel a keletezéssel kompenzál. De ez kétségbe vonható nézet: ott volt Justh, akivel talán volt valami, még ha nem is konkrétan az, ott volt az állatfestőnő, akivel egyes hangok sejtetnek egyet és mást, bár bizonyíték nincsen.

Varga Pál jóval igényesebb, de ugyancsak pszichologizáló magyarázatot vezet elő: az ideológiailag-társadalmilag gátolt Czóbel megtorpant az új művészet lényegét jelentő egyéni vitalizmus érvényesítése előtt, s a „vágytalan boldogság” eszményébe és egyfajta sterilizált szecesszióba menekült – így nem hozhatta ki magából, ami pedig benne volt, a dekadens túlságot. Számít mindez? Csak annyiban, amennyiben közege a hibának, a modern személyiséget kiteljesítő önellentmondásnak. Versek hosszú sorában értekezik a nemlétről, aminek a fátylát Buddha „kegyelmesen borítja / Ürömre, fájdalomra egyaránt”. Az Estély című versben viszont, ahol értelmiségiek fokozottan korfestő eszmecseréjét mutatja be, váratlanul mást, meghökkentőt mond: „»Nirvana!« – hangzik még fülemben / Majd: – »Hisz piros a nagy világ!« – / S áldom, a bűvös, fanyar-édes / Remélve küzdő – Sansarát.” (A szóban forgó estély egyébként – mint időskori visszaemlékezéséből kiderül – a Bajza utcai Jókai-házban tartatott olyan résztvevőkkel, mint Justh, Gyulai Pál, Herczeg Ferenc és persze maga a Czóbelt „kis kollegának” nevező nagy mesemondó; a „piros” szöveg Feszty Árpádé.)

Próza? Sok másodlagos beszéd és hangulat. De közben, látszólag sehonnan, olyan izgatóan anakronisztikus (mert túl korai!) észrevételek, mint az, ami végigvonul az egész Pókhálók köteten: „Különben az ember mindent tud, csak a gondolat néma, nem tud beszélni, se hozzánk, se máshoz. […] A gondolat mindig süket-néma.” Márton László szerint Czóbel prózaíróként „sok mindent nem tud”, „elbeszélői világa töredezett és szűkös”. Viszont „néhány dolgot nagyon jól tudott, jobban, mint kortársai közül bárki más. Például tudott komponálni és tudott vizionálni, és – legjobb pillanataiban – elbeszélői hatóerőként tudta működtetni a bölcseletet”. Hozzátehetnénk: most, a Kortárs Kiadó új Czóbel-válogatásának (A pillanat értéke) tárcáiból derül ki, milyen jól látta a korát, meg azt is, ami a korából kifejlődik. Párizsban elmegy a világkiállítás bontás alatt lévő helyszínére, elnézegeti a szétvert világcsodákat. Mennyi tékozlás – ezért. A piramisokat építő rabszolgák munkájának – írja – legalább volt valami eredménye. De ennek? „[…] gályarabmunkát végez itt ember, állat. Hordja az anyagot, hordja, míg felépül minden, aztán hordja-hordja széjjel, míg eltűnik minden.” Előérzi azt, ami globális látványkultúra, fenntarthatatlan fejlődés, munkában és szórakozásban való elidegenedés lesz.

*

Szóval egyenetlen színvonalú életmű. És nincs az élvonalban. De időről időre kidöccen a műveiből valami nagyon érvényes. Csak nem képződik nála olyan megbízható ízlésátlag, ami még a középszerű modern költőt is sínen tartja. Czóbel művészetének van egy ilyen hit or miss aspektusa. Abban viszont kirívóan tudatos, hogy költői-írói világát vissza-visszatérő motívumokra alapozza. Jelképrendszere nagyon összeszedett, nagyon mai. És – ha nem is annyira életművének egyes darabjaiban, mint – ezekben a következetesen használt motívumokban megpillantjuk őt, megpillantjuk ezt az egész Anarcs-dolgot, még ha tudjuk is, hogy Czóbel nemcsak Anarcs volt, hanem Pest meg Párizs is, és még Anarcs is úgy, hogy közben Ibsennel levelezett. Tudjuk, hogy Anarcs, az többé-kevésbé egy irodalomtörténeti klisé, de nem az okvetetlen tények, hanem a klisé hordozza a Czóbel-életmű igazságát. Az isten háta mögöttet, az elszáradtvénlány-perspektívát, a jóvátehetetlennek ezt a verzióját. Ha Czóbel Minka nem lenne, ki kellene találni. Kell egy ilyen nézőpont a magyar irodalomba, nem kvótaalapon, hanem mert több szem többet lát.

Mednyánszky László festménye Justh Zsigmondról

„A következetesen használt motívumokban megpillantjuk őt, megpillantjuk ezt az egész Anarcs-dolgot”

Legfőbb kelléke a pókháló. Az a legteljesebben, legizgalmasabban modern, ahogyan odaaggatja a verseibe, az elbeszéléseibe, hogy megteremtse az Anarcs-depressziót. Fekete pókok, ez a címe egyik versének. „[…] szövik a láthatatlan pók­hálószálakat, / Melybe befogták a fényt, a mosolyt, / Be az életnek minden örömét”. „Leheletkönnyű, halálnehéz” pókháló. Az egyik Czóbel-csúcsteljesítmény, a Pókhálók kötet címadó novellája, amit bámulatosan ügyesen fűz fel a pókhálószálra mint nyelvi alakzatra (Márton: „nála az elbeszélői közeg maga a nyelv”). Egyáltalán: a szál mint Czóbel-fixáció. „Mért van életemnek annyi rejtett szála?” – kérdi. Kötögetéstoposz, sorsfonaltoposz. Fekete haj, amibe belecsavarodnak a legyek – ír ilyet is, ki más írna ilyet. Másutt: a fonógyárban robotoló lányok estére tündérkastélyban találják magukat, orsójukról aranyszál pereg, behálózza az egész világot. Vagy: a kígyó szétzúzott fejéről „aludt vér nyúló szála” siklik a vadrózsabokorra.

Van aztán Czóbelnél erdő, kísérteties-félelmetes-vademberes (a gyilkosságban kulmináló Miter menyasszonya), sejtelmes-bölcseletes (a figyelemre méltó Az erdő hangja versciklus). Van köd, homály meg árnyék. Kontúrok, azok nemigen vannak Czóbelnél. Van egy meghatározó gótikus-romantikus fantasyvilág szellemekkel, boszorkányokkal, királylányokkal, pávákkal, lovagokkal, sárkányokkal. Köznapibb síkon: vannak tükrök. Az egyik meg van hasadva, a másik tükrözi, és aki belép a szobába, az nem érti, hogy akkor most melyiken a hiba. Van bútorenumeráció gyakran. „A butrok előtérbe léptek, / Hogy elmentek az élő lények” – írja. És jóvátehetetlen életű embereket úgy illeszt be az enteriőrbe, mintha ők is butrok lennének. És van – feltűnően sokszor, ezerszer is – ablakon beeső napfény. Tömlöcbe süt be úgy a nap, mint a Czóbel-szereplők életterébe. Az elérhetetlen kint magakelletése.

Az anarcsi Czóbel-kúria

A másik nagy Czóbel-érték a kiszámíthatatlanul működő, akkori magyar viszonylatban többé-kevésbé társtalan képzelete. Falusi rajzok, szerelmes gügyögések, és közben, ugyancsak sehonnan, egy olyan vers, mint a Virrasztó: egy fiatal apáca holttestére rámászik egy lázbeteg majom. „Csókolja hosszan, önfeledten / Míg mind besiklanak / Halott leány kék ajakába / A fehér fényű, hegyes élű / Állatfogak”. Na, ebben van mit elemezni esztétikailag, eszme- meg szexualitástörténetileg. De a Pókhálók kötet elbeszéléseiben is nem várt helyekre lyukad ki ez a képzelet. A morbid Névnapban a Domonyi Lőrinc nevű semmi-egzisztencia összecsődíti ismerőseit az ünnepre, s a betoppanó vendégek az ebédlőasztalon felravatalozva találják az öreget. Mulassatok csak, mondja Lőrinc. A vendégek előbb feszengenek, aztán belejönnek a dorbézolásba, Lőrinc az asztalról biztatja őket. És „a felkelő nap egy nyugodt, szép holttetemre sütött be a törött ablakon”. Czóbel itt engedi a különös túlságot, ami benne lappang – és ez milyen jó.

És milyen jók a csavarintások, amivel – Márton szavaival – „kozmológiai magasságokba” nyitja az írásait. Az Utóhang főszereplője egy nyolcvan évet „csendben, tisztességben” leélő, mindennel megelégedett öregasszony. Csakhogy amikor egy fiatal író rokona megírja az életét, hozzáköltve egy lehetetlen szerelem sztoriját, a néni lassan beleszerelmesedik ebbe a nem létezett férfiba, visszaképzelgi múltjába a fikciót, elkeseredik: minden másképp lehetett volna. A hagyatékban szereplő anya festőművész fia halála után képei sorsáról tanakodik: olyannyira nagy becsben tartja őket, ami egy potenciális vevőben sem lenne meg, így inkább tűzbe veti az egész életművet. A Vetélytárs: a milói Vénuszt szemlélő nyeszlett lány és udvarlója képéből (és milyen pompásan szarkasztikus itt!) kiindulva jut művészetfilozófiai kérdésekhez, az emberi nem devo­lúciójának felvázolásához. A lány zsigerileg megsejdíti magában azt a kétezer évvel korábbi gyönyörű nőt, akiről a szobrász Vénuszt mintázta, s aki önnön tökéletes, örök mása iránti féltékenységében megcsonkította a művet. Kicsit didaktikusan van előadva, de „mélyebb”, „okosabb”, mint az akkori magyar próza java. Borges utazott hasonló témákra egyébként.

*

Hogy Czóbel miért volt legjobb esetben is csak számontartva, nem elismerve és folytatva és például a Nyugat által előfutárként kezelve, az összetett irodalomtörténeti kérdés. Az első világháború környékén elhallgat, legalábbis elhalkul, utána – az utazásokat leszámítva, mert azokra még a negyvenes években is kapható – Anarcs van, meg egyre gyengülőbb szálak az irodalmi közélettel, annak is a Pekár Gyula-féle konzervatív részével. Jellemző, hogy a harmincas években arról ír verset, hogy egy lap visszaküldte egy költeményét. „Már öreg vagyok mindent áttanulni, / Autóversenyben sosem nyerhetek, / Concours-ugrás magasságát nem bírnám, / Skí-bajnokságot nem jelenthetek.” Hetvenhat éves ekkor. És a pályája során talán először teszi bele magát a versbe, mindenféle pózok és elmásolt esztétikák áttétele nélkül, Czóbel Minkaként. Lazán kapcsolódó gondolat: hogy Minka túléli a modern magyar irodalom első generációját, az egy dolog. De hogyan nevezik a túlélést a fordított irányban? Minka kis túlzással már vénlány volt, mikor ezek megszülettek. Groteszk hosszúságú élet. Megkapta még az oroszokat is. A Czóbel-kúria községi tulajdonba került. Amikor 1947-ben meghalt, a halotti bizonyítványba nem került be az anyja neve, mert már senki nem emlékezett rá. Megtért a semmibe? Czóbel Minkára időről időre rácsodálkoznak, ami annyit jelent, hogy mindig elfelejtik. Mint valami kellemetlen feladatot, szelektálja őt a köztudat. Pedig van vele dolgunk. A kilencven százalék, az lehet az irodalomtudományé, a történetírásé. A tíz százalék a semmiből, az velünk közös, az a miénk.

Hasonló tartalmak

Nekem tényleg ez az életem!

Rudolf Pétert a Víg igazgatói székébe a felfedezés vágya is hajtotta: vajon ki tudja-e a határait tolni, képes-e ekkora felelősséget hordozni, s milyen új tulajdonságokat tud ennyi, a színpad közelében eltöltött év után felismerni önmagában?

Az őserdő belső útjain

Lendik Erika és Nagy Endre felfedező-idegenvezetők Latin-Amerika elzárt vidékeire szerveznek egzotikus túrákat; meggyőződésük, hogy a turistacélpontokkal szemben épp ezek kínálják az elmélyedés, a belső utazás, a személyiségfejlődés lehetőségét.

A megismerés örömétől a természetmegőrzésig

Az őshonos élőlényeink állományfelmérését célzó, lakossági megfigyeléseket is bevonó Vadonleső program alapító tagja, Váczi Olivér biológus szerint a ráismerések öröme a természetvédelem iránti elköteleződést segíti.

Új anyagot hoztak létre

Különleges dizájnú, egyedi lámpabúra is készül abból az új anyagból, amely egyszerre természetes és műanyag, és amelyet két magyar mérnök kávézaccból és megújuló forrásból származó növényi eredetű polimerből fejlesztett.

A hónap embere: Valter Attila

A „csömöri havasokból” induló, huszonhárom éves Valter Attila, a hazai országúti kerékpárversenyzés, sőt egész kerékpársportunk egyik legnagyobb reménysége olyat tett, mint előtte egyetlen honfitársunk sem.

Rendkívüli utazások

Verne Gyula eredeti, fametszetes illusztrációkkal kiadott regényeit forgatva sosem látott helyekre utazhatunk, és rövid időre újra átélhetjük az egzotikum varázsát.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése