Nagyapám




Ha a gerle tutulását hallom – tutútu, tutútu –, az még mindig, ötven év után is Nógrádverőcét, a vasútállomás mellett a jegenyéket, a nyarat idézi. Gyalogolunk föl a bátyámmal a verőcei Falufölére, a nagyszüleinkhez. Az út először átbújik a vasút magas töltése alatt, balra fordul, aztán egyre emelkedik, eléri a sínek magasságát, megy följebb, már az épületek tetejére is rálátni. A síneken túli jegenyén gerle tutul. Lukas a hátsó! – kiabálunk le a ragyogó nyárban az alattunk elcsattogó gőzmozdonynak, nevetünk.


A nagyszüleim tavasztól őszig kint éltek a verőcei kertben. Akkor még, rég elmúlt korok emlékeként, Nógrádverőcének hívták a falut, megkülönböztetésül a szlavóniai Verőcétől, a Drávától délre fekvő kisvárostól, amely Trianon előtt egy vármegyének volt a névadója. Az 1960-as években, amikor a nagyszüleim ott éltek, már senki sem tartotta számon a déli Verőcét, 1965-ben törölték is a falu nevéből a Nógrádot, de mi csak a régi nevén hívtuk, azt szoktuk meg. A neveknek igazából soha nem volna szabad változniuk. De nem, ez sem igaz, aki az új névbe születik bele, annak már az az igazi, a változás csak annak fáj, aki átéli, és ez a fájdalom vele együtt elmúlik, mint az emlékek.

A Falufölének nevezett részen, a hegy oldalában feküdt a nagy kert, nyolcszáz négyszögöl. Lám, megint a változás. Az életem első felében négyszögölben adták meg a telkek méretét, ma is így tudom magam elé képzelni, ha azt mondják, egy telek kétszázas, háromszázas, nyolcszázas. A nagyszüleim telke fél kataszteri, kétharmad magyar hold volt – a tízes számrendszerhez szokott elmének ebben semmi logika nincsen. Régen persze volt, a hold akkora, amekkorát egy ekével egy nap meg lehet szántani, az öl pedig igazán kéznél lévő mértékegység.

Megértem az angolokat, hogy makacsul régi mértékegységekkel számolnak, de amikor a mosdóban külön csapot találok a forró víznek és külön a hidegnek, akkor mégsem adok igazat nekik. Egy generációnak kellemetlen az átállás, a következőnek már természetes. Nagyszüleim telke nyolcszáz négyszögöl volt, átszámítva 2877,28 négyzetméter. Ma azt mondanák, háromezres telek, és mindenki maga elé tudná képzelni. Mindenesetre jó nagy.

Ezen gazdálkodott nagyapám. Az alsó részen málnaültetvény volt, akkoriban a Dunakanyar tele volt málnával, eladásra termelt nagyapám is, mikor érett, tragaccsal vitte le a faluba, az átvevőbe a faládákban a málnát. A fölső, meredek részen teraszokat alakított ki, őszibarackfák sorakoztak rajtuk, azok gyümölcse is eladásra szánva, lejjebb néhány tő csemegeszőlő, bort nem csinált, nem is ivott soha. A naptól átmelegített őszibarack ízére ma is emlékszem, arra az őszibarackra, amit ott szakítottam a fáról. És minden nap melegítette őszibarack azt az ízt idézi, azt a nyarat, azt a kertet azóta is. Ízek emléke is kísér, sajnos éppúgy halványulón, mint a többi emlék.

Amikor kezdtem kijárni hozzájuk, a nagyapám már öreg embernek számított, túl a hetvenen, mégis reggeltől estig dolgozott, kitartóan, tempósan, pontosan annyi energiát használva el, amennyi szükséges volt a munkájához, semmivel sem többet, semmivel sem kevesebbet. Csallóközi parasztgyerek volt, ott tanulta ezt a tempós munkavégzést, azt hiszem, akkoriban szinte minden paraszt tudta ezt, nem is lehetett volna másképp bírni a munkát, amit elvégeztek. Virradattal kelt, sötéttel feküdt, reggelizett, pontban délben ebédelt, utána mindennap szundított egy órát, vacsorázott, megmosakodott, ami idő ezen kívül volt, azt munkával töltötte. Vasárnap is, egy keveset reggel, aztán a templom, az ebéd, aztán szundítás után, de csak úgy ráérősen. Javítgatás, igazítás, foltozás pihenésképpen.

Azt hiszem, ahogy az önálló, a maga idejével gazdálkodó parasztember életformája megszűnt, ez a munkatempó is vele szűnt, nincs tovább. Az erőfeszítésre az új világ is megtanít, még különbekre is, az eszünket is sokkal többször kell használnunk, mert folyamatosan új helyzetek állnak elő, és az elénk kerülő problémákra a tradíció nem kínálja készen a megoldásokat. De napi tíz-tizenkét órán át fizikai munkát végezni úgy, hogy estére csak annyira fáradjon el az ember, hogy másnap ugyanúgy folytassa, ennek a tudása már nincs meg. Talán nincs is rá szükség.

Vajon min gondolkodott nagyapám, miközben egész nap egyedül dolgozott a kertben? Hajlanék rá, hogy azt gondoljam, csupa praktikus, a munkával kapcsolatos dologra, hogy a gondolkodása is olyan tempósan egyszerű és célirányos volt, mint a munkája, de ez egyáltalán nem biztos. Az embernek sokszor jutnak eszébe emlékek, meghall egy hangot, megérez egy illatot, és máris megidéződik valami a múltjából. Ahogy öregszik, különösen így van ez. A fiatal ember a futó jelent a jövőjének a fénytörésében látja, az öreg a múltjáéban. Nagyapámnak is biztosan sokszor eszébe jutott a múltja a mindenféle zajokkal teli kerti csöndben. Sajnos nem kérdeztem róla, pedig talán szívesen mesélt volna. Minden generáció elmulasztja, hogy a múltjukról kérdezze az öregjeit, és ezzel minden generáció visszavonhatatlanul elveszít egy részt az emlékek kincstárából. Minket sem fognak kérdezni, az utánunk jövőket sem, ennek ez a rendje.

Nagyapám inge. Gyerekkoromban azt hittem, minden öreg emberé ilyen: a háta alja, a két slicc között más mintájú, mint a többi részen. Hiszen nagyapám minden inge ilyen volt. Csak később tudtam meg, hogy nagyanyám csinálta mindet ilyenné, kivágta azt a darabot, ami úgysem látszik, abból javította az elrongyolódó kézelőt és a gallért, a kivágott részt pedig másik, már nem javítható ingből pótolta. Ahogy sok év után visszagondolok, ma már alig fogható fel, milyen keveset fogyasztottak a külvilágból. A boltból lisztet, cukrot, sót, vajat, kenyeret vettek, esetleg szalonnát. Tejet a szomszédéktól. Minden mást maguk termeltek. Szemét gyakorlatilag nem keletkezett, az ételmaradékot megették a tyúkok, ami éghető volt, nagyapám elégette. Nem hiszem, hogy tavasztól őszig egy vödörnyinél több olyan szemetük gyűlt, amellyel nem tudtak mit kezdeni. Nekem ma egy nap alatt gyűlik annyi, rossz lelkiismerettel.

A nagyapám az ismétlődések évezredeket átívelő korszakának utolsó generációjához tartozott, még akkor is, ha ő már városi, sőt nagyvárosi emberként élte le az élete nagyobb felét, ismerte és használta a modernitás rengeteg eszközét. Ha semmi más nem árulkodott is volna erről, mindent elmondott az a mód, ahogy a kertben dolgozott, nap mint nap, év mint év ugyanazokkal a biztos, egyenletes tempójú mozdulatokkal.

Talán ennek a tempós munkának volt az is a gyümölcse, hogy a nagyapámnak soha egy pillanatnyi kétsége sem volt afelől, mi végre van a világon: becsületben fölnevelni az öt gyerekét és megművelni a kertjét. Beletenni a világba legalább annyit, amennyit kapott belőle. Semmi kétségem, hogy sikerült neki.

Szerző: Bencsik Gábor
Fotó: Paul Tomaso