Nekem a magyar irodalom csupa néni meg bácsi
1956-ban, kényszerből hagyta el az országot, de azóta is kizárólag magyar nyelven ír, és a világon leginkább Budán érzi otthon magát. Kritikusként, műfordítóként és publicistaként ugyanolyan jelentős az életműve, mint szépíróként: családi történeteinek kifogyhatatlan tárháza a 20. századi Magyarország édes-bús krónikája is. A friss Kossuth-díjas Sárközi Mátyás bajusza és mesélőkedve a régi, utóbbit az idei könyvhétre megjelent, Hampstead című kötete is bizonyítja.

 
Dédapja, Vészi József „rettegett vezércikkíró” és laptulajdonos, nagyapja, Molnár Ferenc világhírű író, édesanyja az ő egyetlen lánya, a csípős humorú és éles eszű Márta, édesapja Sárközi György költő, az Athenaeum Kiadó és a Válasz folyóirat szerkesztője volt, és a népes famíliához még számtalan tehetséges vagy szimplán csak különc ember tartozott. Gyerekként is tudta, hogy nem átlagos a környezet, amiben él?
Mondjuk úgy, hogy sejtettem. 1937-es születésem után a belvárosban felnőtt anyám és budai apám egy Olasz fasori lakásban várták, hogy együtt beköltözhessünk abba a Nyúl utcai villába, amit még Molnár Ferenc vásárolt Darvas Lilinek. A házban sem a nagyapám, sem a színésznő nem lakott soha, mert ugyanabban az évben Molnár úgy döntött, a fasizmus fenyegetése elől Amerikába távoznak. Annak ellenére, hogy állítólag rettegett a hajóúttól, mondta is anyámnak, hogy a hajó a Titanichoz hasonlóan biztosan el fog süllyedni, ezért ha azt olvassák az újságban, hogy egy New York felé tartó óceánjáró katasztrófája során egy elegáns, monoklis úr anyákat és gyermekeket félrelökve elsőnek ugrott a mentőcsónakba, akkor okkal gyanakodjanak rá. Molnár ugyanis rendkívül gyáva ember volt, kivéve persze, ha nőkkel kellett pofozkodnia. Amikor például az első világháború alatt Vészi dédapám megbízásából a Pester Lloydnak dolgozott haditudósítóként, még véletlenül sem került a front közelébe. A harcoktól húsz-harminc kilométerre, eldugott vidéki kocsmákban, kávéházakban hallgatta a tisztek történeteit, majd kissé kiszínezve azokat bravúros írásokat küldött haza. Ellentétben szegény Vészi Margit nagyanyámmal, aki szintén Az Est Lapok munkatársaként az egyetlen magyar női tagja volt az osztrák–magyar haditudósítói karnak, és hiába lovagolt az első vonalban, miközben röpködtek a feje mellett a golyók, a beszámolói mégis döglesztően unalmasak voltak. De visszatérve a kérdésre, a szüleimmel együtt elfoglaltuk kényelmes helyünket a Nyúl utcai villában, és mivel anyám havi apanázst is kapott a vele különben nem sokat törődő apjától, és édesapámnak is jó fizetése volt az Athenaeumnál, életem első hat évét klasszikus nagypolgári jómódban töltöttem. Apámmal minden este sétálni jártunk, a házunkban pedig élénk társasági élet folyt. A hozzánk rendszeresen járó rengeteg érdekes ember közül legélénkebben Halász Gáborra és Szerb Antalra emlékszem, egyik novellámban meg is örökítettem, ahogyan a kertben, a fehér fonott nádszékekben kávéznak a diófa alatt. Édesanyám hetente kétszer nagy vacsorát is adott, hol a népieknek, hol az urbánusoknak, úgyhogy Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Jékely Zoltán, Márai Sándor szintén gyakran megfordult nálunk. Sőt anyámnak még arra is volt energiája, hogy Városmajori asszonykák néven a környékbeli barátnőit összerántsa hetente egyszer egy jó kis pletykadélutánra.

Meddig tartott az idilli állapot?
Egészen addig nem voltak hatással rám a nagypolitika vagy a világháború történései, amíg el nem érkezett a zsidóüldözés legsötétebb korszaka. Akkor ugyanis egyszeriben elfelejtődött, hogy apám, Sárközi György kikeresztelkedett katolikus költő, és előtérbe került a származása. Egy darabig védte, hogy Halász Gáborral és Szerb Antallal együtt „nemzeti értékként” tartották számon, volt valamilyen papírjuk is erről a Hóman Bálint-féle kultuszminisztériumtól. Az első munkaszolgálatot gyenge egészségi állapotára való tekintettel meg is úszta 1942-ben, a tragikus események láncolata csak két évvel később kezdődött el. Egy reggel megjelent a Nyúl utcában egy nyitott katonai autó, rajta elegáns magyar és német tisztekkel. Meglátták, ahogyan állok a kertkapuban, ruhámon nagy sárga csillaggal, és kedvesen megkérdezték, hány szobája van a házunknak, és hányan lakunk benne. Én őszintén és gyanútlanul lelkesedtem a kényelmünkért, mire egy héten belül elkobozták a villát.

  

Nem sokkal később pedig már az édesapját és vele a családot sem tudták többé megmenteni a barátai.
Ez már a legutolsó időkben, 1944 végén történt. Az otthonunk lefoglalása után előbb egy Széll Kálmán tér 10. alatti csillagos házba tettek át minket, ami eredetileg egy rokonunk, Vészi Edit férjének a nagy bérháza volt, így ideig-óráig egy szép nagy lakást kaptunk. Talán meg is úszhattuk volna mindannyian, ha apámat végül az utcáról összeszedve nem internálják. Előbb egy budapesti gyűjtőtáborba került, ahol nem sokkal később felbukkant a két régi barát, Szerb Antal és Halász Gábor is. Innentől kezdve nem is hagyták el egymást, mindhárman a balfi táborban haltak meg, apám talán végelgyengülésben. Tömegsírba temették, a fogorvosunk utazott le anyámmal azonosítani, és ezután lehetett aztán eltemetni a Kerepesi úton, nem messze Szerb Antaltól. Kis elégtétel, de a villát egy időre visszakaptuk, bár súlyos bombatalálat érte, az irodalomszervező szerepet és a Válasz szerkesztését – utóbbit továbbra is Illyés Gyula mellett – pedig az anyám vette át.

Ment minden tovább, mintha mi sem történt volna?
Valami olyasmi. Újra megjelentek nálunk a kávézó társaságok, főleg a második Válasz munkatársai. Édesanyám a villa bomba rombolta részén építtetett egy nagy fedett teraszt, oda lehetett ülni a kis asztalokhoz, és mindenféle nagy emberek fogyasztották ott az uzsonnájukat, köztük Jékely Zoltán, Pilinszky János, Kozmutza Flóra. Nekem a magyar irodalom ezért a mai napig csupa bácsi meg néni, akik, emlékszem, folyton elküldtek minket Illyés Ikával a kerti homokozóba várat építeni, hogy ne zavarjuk őket a beszélgetésben. Aztán nem sokkal később a Válasz tönkrement, édesanyám kis kiadója, a Fehér Holló szintén, így egy nagyon kis házba költöztünk a Hunyad-orommal szembe, a Zugligeti útra. 

Ahogyan leghíresebb és ön által is legmeghatározóbbnak tartott kötete, a Levelek Zugligetből, illetve annak folytatása, a Tamperdü is bizonyítja, a vendégei itt sem hagyták el az éles eszű, talán a saját anyahiányát is pótlandó, mindenkivel törődő Mártát.
Azok maradtak el, akiket anyám kitagadott, mert behódoltak Rákosinak, vagy anyagi előnyök reményében írtak mondjuk Sztálint dicsőítő ódákat. A hajlíthatatlanság nálunk családi vonás, én is makacsul tartottam magam ahhoz a disszidálásomkor tett fogadalmamhoz, hogy amíg Magyarországon életem legnagyszerűbb élményét, 1956-ot ellenforradalomnak nevezik, be nem teszem ide a lábam. A zugligeti otthonunkba egyébként egy sváb parasztházon keresztül, hatvan lépcsőn kellett felmászni a dombtetőre. Ebben a parasztházban volt egy vad puli, anyám mondta is mindig, hogy épp olyan, mint a népi írók, egyszer hagyja magát simogatni, máskor hangosan ugat, és az ember lábikráját harapdálja. A lényeg, hogy Pilinszky János nagyon félt ettől a kutyától, ezért adtunk neki egy sípot, amit ő már a Zugligeti úton megfújt, én meg lementem elé, és felkísértem magunkhoz. De nemcsak írók jártak hozzánk, hanem mindenféle üldözött is, például Király Béla. Ő 1946-ban a tiszti akadémia parancsnoka volt, majd hamarosan egy koholt katonaperben letartóztatták, és előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Amikor egyszer csak szabadlábra került rehabilitálás és pénz nélkül, anyám odahívta a Zugligetbe, ahol ő főleg kertészkedéssel és a tyúkok ellátásával foglalkozott, szerény jövedelemért cserébe és Márta töretlen csodálatától övezve. A személye később közvetve hozzájárult ahhoz, hogy 1956 novemberének végén igencsak sietősen kellett elhagynom az országot. Amellett persze, hogy kezdő újságíró-gyakornokként a Hétfői Hírlaphoz apám jó barátja, Boldizsár Iván vett fel, finoman szólva is túldicsértem Nagy Imrét és a várható új rendet, és ezért is biztosan a fenekemre vertek volna. 



Mi történt pontosan?
Király 1956-ban a nemzetőrség főparancsnoka lett. November 4-én hajnalban megjelent nálunk a Zugligeti úton egy nagy csapat nemzetőrrel, hogy édesanyámtól elbúcsúzzon, mielőtt külföldre menekül. Három borítékot adott át nekem, és azt mondta, hogy ha van esély fegyveres ellenállásra, akkor ezt a három levelet, benne az utasításaival, juttassam el három régi bajtársának. Másnap el is merészkedtem az első címre, de annyi ávós csoportosult a budai ház körül, hogy a sarokról visszafordultam, a leveleket meg szépen a csatornába ejtettem. Nem is lett volna semmi gond, ha egy szomszédunk nem érzi kötelességének, hogy jelentse a hatóságoknak az előző nap nálunk észlelt hajnali sereget. Édesanyámat néhány napra letartóztatták, kihallgatták, ő pedig végig mondta, nem tud semmiről, a tizenkilenc éves fia tárgyalt Király Béla tábornokkal, de ő már átjutott a határon, és Londonban van.

Ez így is lett később, november 29-én átlépte a határt. Végül miért pont Anglia felé vette az irányt?
Valóban sokfelé mehettem volna, hiszen óriási családunk – Vészi Józsefnek hét gyereke volt – a világ minden részére szóródott szét a holokauszt veszélye miatt. Így amikor az ausztriai menekülttáborban mindennap sorba álltam a csajkámmal ebédért, bőven volt miből választani. Egyik nap megjelent egy apró, ősz hajú angol hölgy a Women’s Voluntary Services zöld egyenruhájában, és azt kiáltotta tolmács segítségével, hogy aki Angliába akar menni, álljon a fal mellé. Én meg már untam ezt a sorba állást, és úgy gondoltam, végül is miért ne válasszam Londont, ahol több rokonom is lakott, köztük Vészi Gábor elektrofizikus, feltaláló. Vele ugyan előtte sosem találkoztam, de azt tudtam, hogy van egy óriási háza a városban, gondoltam, csak befogad egy kis időre. Így is történt, egy hétig nála meg a német feleségénél laktam. Aztán más magyarok segítségével gyorsan beiratkoztam a képzőművészeti főiskolára, persze ösztöndíjasként, mert pénzem az nem nagyon volt. Az akkor már szintén Amerikában élő nagyanyám, Vészi Margit küldött a kis nyugdíjából száz dollárt, ebből vettem az első ruháimat. 

A felmenőihez hasonlóan nem az íráshoz érzett inkább kedvet?
Akárcsak nagyanyámnak, nekem is volt némi affinitásom a grafikához, és mivel angolul még egy kukkot nem tudtam, de megélhetésre szükségem volt, arra gondoltam, legfeljebb könyvillusztrátor leszek. Szerencsémre vagy másokéra, ez nem így történt, mert nem sokkal később beszippantott a BBC Magyar Adása, ahova apám régi barátja, Cs. Szabó László révén kerültem mint bemondó-hírolvasó-hírszerkesztő éjjel-nappali mindenes. Nagyon kellemes társaság verődött össze a magyar adás körül, még Cs. Szabó fia, András is ott dolgozott egy ideig, aki – milyen kicsi a világ – osztálytársam volt a budapesti evangélikus gimnáziumban. A BBC-fizetéssel pedig néhány év múlva már azt is megengedhettem magamnak, hogy elvegyem a BBC-ben megismert csinos magyar titkárnőt, és London egyik divatos részén, Hampsteadben kezdjek új életet. Nemcsak egy angol sorházhoz jutottam hozzá, harminc évig még egy kis galériát is működtettem itt, ahol főleg magyar művészek, Kass János, Gross Arnold, Reich Károly litográfiáit árultam.

Abban is jelentős szerepe volt, hogy önálló műsorai révén a nyugati irodalom jelentős alkotásainak legalább a híre eljusson a vasfüggöny mögé, és fordítva. Hogyan válogatott az ajánlott olvasmányok közt?
Édesanyám és Illyés Gyula virágnyelven megírt leveleikben irányítottak Budapestről, Londonban pedig Cs. Szabó László mellett Szabó Zoltán volt a mentorom, a kollégám pedig Határ Győző. Tőlük csakis minőséget lehetett tanulni. Ők olvasták és véleményezték az én korai zsengéimet is. Szabó Zoltán javasolta például, hogy versek helyett inkább novellákban gondolkozzam, írjak az új menekült, emigráns magyarság életéről, meg arról, fiatalemberként hogyan látom az angolokat. Próbálkoztam ezzel is, de egy idő után beláttam, hogy leginkább a családi történetekben találom meg a saját hangom. A már említett Levelek Zugligetből például az édesanyám hetente hozzám írt leveleiből épül fel, amelyek korai haláláig, 1966-ig heti rendszerességgel érkeztek. A rendkívül éles észről tanúskodó és mulatságos írások kortörténeti jelentőségűek is egyben, a hatvanas évek szerencsétlen Magyarországának látleletei. Ehhez tettem hozzá a saját történetemet, hogyan lettem nyomorgó diákból megbecsült újságíró. Amikor egyszer Budapesten jártam, megszólított egy úr, hogy most olvasta a Levelek Zugligetből-t, és annyit nevetett, hogy mindenki őrültnek nézte a négyes villamoson. Majd hozzátette, hogy ő egy elfoglalt mérnökember, de elolvasta a dőlt betűvel írt levélrészleteket, és egyszer, ha majd lesz rá ideje, talán elolvassa azt is, amit én közben elmondok. Ennyit arról, kinek volt jobb a stílusa.

Nagyanyjának, Vészi Margitnak szintén külön kötetet szentelt. A tavaly megjelent Margittal rehabilitálni is akarta ezt a különleges nőt, akiről csak annyit jegyzett fel az irodalomtörténet, amit Molnár Ferenc állított róla már a válás után, miszerint „Margittal az a baj, hogy mindenkinél mindent jobban tud, de azon kívül semmit”? 
Igen, volt bennem egy ilyen szándék is. Margit személye több szempontból is érdekes téma volt. Egyrészt bizonyíthattam vele, hogy aki szétszórja a tehetségét, abból végül nem lesz semmi. Nagyanyám ugyanis előbb énekesnő akart lenni, azután festőművész, végül írónő, mégsem sikerült semmiben kiteljesednie. Gimnazistaként kellemes szoprán hangja volt, ezért beiratkozott a párizsi Schola Cantorum zeneakadémiára. De aztán, ahogy később anyám írja, „a hangszálain támadt egy tyúkszem”, mert fátyolosabb lett a hangja, így Margit inkább a festészet mellett döntött. Rosa Bonheur volt a példaképe, és amikor a festésben sem volt elég szorgalmas, a családon belül gonoszkodva „Rosa Malőrként” emlegették. Pedig a kor színészeiről, operaénekeseiről, íróiról készített karikatúraakvarelljei tényleg kivételesek voltak, a Sarah Bernhardtról készített képe ma is a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Talán ez lehetett volna az igazi útja. Másrészt arra is gondoltam vele kapcsolatban, hogy aki elcsavarta Puccini és Ady  fejét – Ady Margita élni akar című versciklusa például a fiatal Vészi Margithoz íródott –, az megérdemli, hogy ne csak Molnár Ferenc agyongyötört első feleségeként és egyetlen gyermeke anyjaként emlékezzen rá az utókor. Hanem olyan sztorik főszereplőjeként is, amiket ugyan ő állított magáról, mégis lehet bennük igazság, ráadásul rendkívül szórakoztatók. Nagyon büszke volt rá például, hogy ő nyerte meg Amerikának a háborút. 

És mégis hogyan? 
1908-ban nagyanyám Párizsban élt, és onnan küldte írásait mindenféle magyar lapoknak. Megtudta, hogy óriási szenzáció van készülőben, egy francia pilóta két kilométeres repüléssel próbálkozik a katonai gyakorlótér fölött a megfelelő légköri viszonyok miatt reggel hétkor. A Vészi család régi barátja, a pedagógus Kármán Mór fia, a frissen végzett Tódor is éppen a francia fővárosban tartózkodott, és Margit őt kérte fel kísérőjének erre az eseményre. A légi bemutató elkápráztatta a hajnali időpont miatt eleinte morgó fiatalembert, aki akkor határozta el, hogy innentől fogva elsősorban repülőgép-tervezéshez szükséges matematikai számításokkal foglalkozik majd. Évekkel később, már Amerikában pedig tényleg az ő számításai vezettek a sugárhajtású repülőgépek létrejöttéhez. Amikor az amerikai légierő a második világháború alatt ezekkel a csodamasinákkal diadalmaskodott, az anekdota szerint Kármán Tódor szó szerint azt jegyezte meg, hogy „Margit nyerte meg Amerikának a háborút”. Talán nem véletlen, hogy eddig egyszer sem írtam még klasszikus regényt kitalált emberek kitalált sorsával: hát lehet érdekesebb annál, mint amit az élet produkál?



Most megjelent kötete is hasonlóan régi és hasonlóan valódi történeteknek állít emléket, ám ezúttal a helyszín nem Zugliget vagy a Király utca, hanem a londoni Hampstead.
Bár több mint hat évtized távollét után is ízig-vérig magyar írónak, sőt budai polgárnak tartom magam, van is itt egy lakásunk egy régi villa felső emeletén, mégis úgy szoktam mondani: nagy szerencse, hogy nekem két hazát is adott a Jóisten. Úgy éreztem, eljött az idő emléket állítanom a másiknak is. Hampstead London egyik leggazdagabb és egyben legbohémabb városrésze, ahol rengeteg magyar telepedett le az 1930-as évektől. Itt működött a város egyetlen magyar cukrászdája is, a Louis, amit Permayer Lajos nyitott meg 1963-ban, és ma is ezen a néven fut, igaz, már lengyel tulajdonosa van. Permayer egyébként az Angliába 1956-ban befogadott tizenötezer magyar menekült egyikeként kezdett új életet Hampsteadben, előtte állítólag a Hauernél volt cukrászinas. Nagyon jóban voltunk, sokat beszélgettünk, mert mindig beült az üzletbe a fehér cukrászsapkájában és kötényében, és élvezettel nézte, hogy fogynak az édességek: a dobostorta, a fonott kalács, a dupla francia krémes vagy a háromszögletű, csokival bevont Louis-szelet a tetején L betűvel. De nemcsak én voltam nála törzsvendég, gyakran bejártak hozzá más magyarok is. Többek közt Lord Balogh közgazdász, oxfordi egyetemi tanár, az egyetlen az angol főrendi házban, aki nemesi előnevének Hampsteadet választotta. Két közgazdász lord volt még nem is olyan régen az angol főrendi házban: Lord Balogh és Lord Káldor, azaz Káldor Miklós cambridge-i egyetemi tanár. Mindketten jómódú budapesti zsidó családban nőttek fel, külföldön végezték a tanulmányaikat, majd az 1930-as években Hitler elől menekülve Londonban kötöttek ki. Lord Balogh jó külsejű, szépen őszülő, egyenes tartású, elegáns, rátarti ember volt, Lord Káldor meg egy kopasz, kerek fejű, kövérkés, joviális férfi. Ezért művészkörökben úgy hívták őket, hogy Buda és Pest: Káldort Buddhához hasonlították a termete és a szívélyessége miatt, Lord Balogh Tamás pedig nem volt más, mint egy pest, azaz egy kellemetlen alak. Az ő történetük is benne van a könyvben, ahogyan sok más hampsteadi magyaré, köztük például Goldfinger Ernő építészé, aki egy szomszédi vita miatt a Bond-filmek főgonosza lett, vagy John Halasé, azaz Halász Jánosé, az angol rajzfilmek atyjáé. De ez csak a magyar rész, a kötetben szó esik híres angolokról, például a Hampsteadben született John Keatsről is. 

Az elbeszélései mindig ember- és földközeliek, remek humorral, szelíd iróniával, elnéző szeretettel ír főleg a múltról és kevéssé a jelenről. Sosem nyomasztotta a teher, hogy meg kell alkotni a nagy művet, hogy felülkerekedhessen az ősökön?
Őszintén szólva soha nem gondoltam ilyesmire. Tudom, hogy számomra nagy előny volt, hogy én Molnár Ferenc unokája vagyok, illetve Sárközi György és Sárközi Márta fia. Mert Molnár Ferenctől és édesanyámtól történetmesélő kedvet örököltem, apám, a lírai költő pedig érzékennyé tett az emberi sorsok iránt.  Ez egy kellemes kettősség, és én ennek az örökségnek a tudatában szülöm meg nagy élvezettel a munkáimat. Soha nem írtam, és már valószínűleg nem is fogok írni nagy érzelmekkel és végletes szenvedésekkel teli kékharisnya műveket, és nem vagyok híve a formabontó, szándékoltan rossz nyelvtaniságú, ezért érdekesnek eladott prózának sem. Ebből a szempontból, és csak ebből, menthetetlenül elangolosodtam: kizárólag a következetesen végigvitt, érthető-élvezhető, csattanóval végződő történetekben hiszek. 

És van, akinek átadja a stafétabotot? 
Sajnos nincs. A nővérem számos gyermeke közül akadnak művészek, de ők főleg zenei téren érvényesültek. Nekünk sajnos nem lett gyermekünk, pedig biztos jó apa lettem volna. És mindenképpen arra neveltem volna a gyermekemet, hogy ha egy kis tehetséget is érez hozzá, akkor próbálkozzon az írással. Így viszont úgy tűnik, én vagyok e téren a családban az utolsó mohikán.


Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád