Mi történt pontosan?
Király 1956-ban a nemzetőrség főparancsnoka lett. November 4-én hajnalban megjelent nálunk a Zugligeti úton egy nagy csapat nemzetőrrel, hogy édesanyámtól elbúcsúzzon, mielőtt külföldre menekül. Három borítékot adott át nekem, és azt mondta, hogy ha van esély fegyveres ellenállásra, akkor ezt a három levelet, benne az utasításaival, juttassam el három régi bajtársának. Másnap el is merészkedtem az első címre, de annyi ávós csoportosult a budai ház körül, hogy a sarokról visszafordultam, a leveleket meg szépen a csatornába ejtettem. Nem is lett volna semmi gond, ha egy szomszédunk nem érzi kötelességének, hogy jelentse a hatóságoknak az előző nap nálunk észlelt hajnali sereget. Édesanyámat néhány napra letartóztatták, kihallgatták, ő pedig végig mondta, nem tud semmiről, a tizenkilenc éves fia tárgyalt Király Béla tábornokkal, de ő már átjutott a határon, és Londonban van.
Ez így is lett később, november 29-én átlépte a határt. Végül miért pont Anglia felé vette az irányt?
Valóban sokfelé mehettem volna, hiszen óriási családunk – Vészi Józsefnek hét gyereke volt – a világ minden részére szóródott szét a holokauszt veszélye miatt. Így amikor az ausztriai menekülttáborban mindennap sorba álltam a csajkámmal ebédért, bőven volt miből választani. Egyik nap megjelent egy apró, ősz hajú angol hölgy a Women’s Voluntary Services zöld egyenruhájában, és azt kiáltotta tolmács segítségével, hogy aki Angliába akar menni, álljon a fal mellé. Én meg már untam ezt a sorba állást, és úgy gondoltam, végül is miért ne válasszam Londont, ahol több rokonom is lakott, köztük Vészi Gábor elektrofizikus, feltaláló. Vele ugyan előtte sosem találkoztam, de azt tudtam, hogy van egy óriási háza a városban, gondoltam, csak befogad egy kis időre. Így is történt, egy hétig nála meg a német feleségénél laktam. Aztán más magyarok segítségével gyorsan beiratkoztam a képzőművészeti főiskolára, persze ösztöndíjasként, mert pénzem az nem nagyon volt. Az akkor már szintén Amerikában élő nagyanyám, Vészi Margit küldött a kis nyugdíjából száz dollárt, ebből vettem az első ruháimat.
A felmenőihez hasonlóan nem az íráshoz érzett inkább kedvet?
Akárcsak nagyanyámnak, nekem is volt némi affinitásom a grafikához, és mivel angolul még egy kukkot nem tudtam, de megélhetésre szükségem volt, arra gondoltam, legfeljebb könyvillusztrátor leszek. Szerencsémre vagy másokéra, ez nem így történt, mert nem sokkal később beszippantott a BBC Magyar Adása, ahova apám régi barátja, Cs. Szabó László révén kerültem mint bemondó-hírolvasó-hírszerkesztő éjjel-nappali mindenes. Nagyon kellemes társaság verődött össze a magyar adás körül, még Cs. Szabó fia, András is ott dolgozott egy ideig, aki – milyen kicsi a világ – osztálytársam volt a budapesti evangélikus gimnáziumban. A BBC-fizetéssel pedig néhány év múlva már azt is megengedhettem magamnak, hogy elvegyem a BBC-ben megismert csinos magyar titkárnőt, és London egyik divatos részén, Hampsteadben kezdjek új életet. Nemcsak egy angol sorházhoz jutottam hozzá, harminc évig még egy kis galériát is működtettem itt, ahol főleg magyar művészek, Kass János, Gross Arnold, Reich Károly litográfiáit árultam.
Abban is jelentős szerepe volt, hogy önálló műsorai révén a nyugati irodalom jelentős alkotásainak legalább a híre eljusson a vasfüggöny mögé, és fordítva. Hogyan válogatott az ajánlott olvasmányok közt?
Édesanyám és Illyés Gyula virágnyelven megírt leveleikben irányítottak Budapestről, Londonban pedig Cs. Szabó László mellett Szabó Zoltán volt a mentorom, a kollégám pedig Határ Győző. Tőlük csakis minőséget lehetett tanulni. Ők olvasták és véleményezték az én korai zsengéimet is. Szabó Zoltán javasolta például, hogy versek helyett inkább novellákban gondolkozzam, írjak az új menekült, emigráns magyarság életéről, meg arról, fiatalemberként hogyan látom az angolokat. Próbálkoztam ezzel is, de egy idő után beláttam, hogy leginkább a családi történetekben találom meg a saját hangom. A már említett Levelek Zugligetből például az édesanyám hetente hozzám írt leveleiből épül fel, amelyek korai haláláig, 1966-ig heti rendszerességgel érkeztek. A rendkívül éles észről tanúskodó és mulatságos írások kortörténeti jelentőségűek is egyben, a hatvanas évek szerencsétlen Magyarországának látleletei. Ehhez tettem hozzá a saját történetemet, hogyan lettem nyomorgó diákból megbecsült újságíró. Amikor egyszer Budapesten jártam, megszólított egy úr, hogy most olvasta a Levelek Zugligetből-t, és annyit nevetett, hogy mindenki őrültnek nézte a négyes villamoson. Majd hozzátette, hogy ő egy elfoglalt mérnökember, de elolvasta a dőlt betűvel írt levélrészleteket, és egyszer, ha majd lesz rá ideje, talán elolvassa azt is, amit én közben elmondok. Ennyit arról, kinek volt jobb a stílusa.
Nagyanyjának, Vészi Margitnak szintén külön kötetet szentelt. A tavaly megjelent Margittal rehabilitálni is akarta ezt a különleges nőt, akiről csak annyit jegyzett fel az irodalomtörténet, amit Molnár Ferenc állított róla már a válás után, miszerint „Margittal az a baj, hogy mindenkinél mindent jobban tud, de azon kívül semmit”?
Igen, volt bennem egy ilyen szándék is. Margit személye több szempontból is érdekes téma volt. Egyrészt bizonyíthattam vele, hogy aki szétszórja a tehetségét, abból végül nem lesz semmi. Nagyanyám ugyanis előbb énekesnő akart lenni, azután festőművész, végül írónő, mégsem sikerült semmiben kiteljesednie. Gimnazistaként kellemes szoprán hangja volt, ezért beiratkozott a párizsi Schola Cantorum zeneakadémiára. De aztán, ahogy később anyám írja, „a hangszálain támadt egy tyúkszem”, mert fátyolosabb lett a hangja, így Margit inkább a festészet mellett döntött. Rosa Bonheur volt a példaképe, és amikor a festésben sem volt elég szorgalmas, a családon belül gonoszkodva „Rosa Malőrként” emlegették. Pedig a kor színészeiről, operaénekeseiről, íróiról készített karikatúraakvarelljei tényleg kivételesek voltak, a Sarah Bernhardtról készített képe ma is a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Talán ez lehetett volna az igazi útja. Másrészt arra is gondoltam vele kapcsolatban, hogy aki elcsavarta Puccini és Ady fejét – Ady Margita élni akar című versciklusa például a fiatal Vészi Margithoz íródott –, az megérdemli, hogy ne csak Molnár Ferenc agyongyötört első feleségeként és egyetlen gyermeke anyjaként emlékezzen rá az utókor. Hanem olyan sztorik főszereplőjeként is, amiket ugyan ő állított magáról, mégis lehet bennük igazság, ráadásul rendkívül szórakoztatók. Nagyon büszke volt rá például, hogy ő nyerte meg Amerikának a háborút.
És mégis hogyan?
1908-ban nagyanyám Párizsban élt, és onnan küldte írásait mindenféle magyar lapoknak. Megtudta, hogy óriási szenzáció van készülőben, egy francia pilóta két kilométeres repüléssel próbálkozik a katonai gyakorlótér fölött a megfelelő légköri viszonyok miatt reggel hétkor. A Vészi család régi barátja, a pedagógus Kármán Mór fia, a frissen végzett Tódor is éppen a francia fővárosban tartózkodott, és Margit őt kérte fel kísérőjének erre az eseményre. A légi bemutató elkápráztatta a hajnali időpont miatt eleinte morgó fiatalembert, aki akkor határozta el, hogy innentől fogva elsősorban repülőgép-tervezéshez szükséges matematikai számításokkal foglalkozik majd. Évekkel később, már Amerikában pedig tényleg az ő számításai vezettek a sugárhajtású repülőgépek létrejöttéhez. Amikor az amerikai légierő a második világháború alatt ezekkel a csodamasinákkal diadalmaskodott, az anekdota szerint Kármán Tódor szó szerint azt jegyezte meg, hogy „Margit nyerte meg Amerikának a háborút”. Talán nem véletlen, hogy eddig egyszer sem írtam még klasszikus regényt kitalált emberek kitalált sorsával: hát lehet érdekesebb annál, mint amit az élet produkál?