Sokszor kérdezték tőlük hitetlenkedve, ahogyan mi is, mégis hogy lehet egy kihalt szakmából vállalkozást vinni. „Mosolyogtak rajtunk – idézi fel Eörs –, és valóban hullámvölgyekkel van teli a történetünk. Ám mindig akadt az utolsó pillanatban egy támogató, egy megrendelés, aminek köszönhetően folytatni tudtuk.” S úgy tűnik, a családot ezek a hullámvölgyek még jobban összekovácsolják, mert nemcsak Eörs és a felesége, de Ágnes, Zoltán és már az unoka is a Pytheas küldetéséért dolgozik.
Kezemben családi naplójuk, amelyből őseik szólnak. Falaikon nagyszüleik, dédszüleik festményei és Ágnes grafikái. A könyvespolcokon pedig a maiak közös munkái. „Anyuka esténként elfáradva a kerti munkában odaüldögélt a medencelépcsőre, s lábait az enyhe vízbe merítve elmélázott a csörgedező forrás és a holdvilág mellett, hogy hát igaz-e, hogy így van minden amint van, s ami a vágya volt” – olvasom a könyvben. S ahogy rájuk nézek, amint beszélgetünk, ugyanazokat az arcokat látom, mint a könyvben. Csak mai formában. „Ugyanúgy őriztünk meg mindent” – jegyzi meg Eörs a családi örökségként birtokolt villa kapcsán, de már érzem, ez a gondolat nem csak az életüknek keretet adó épületre vonatkozik. Hagyatékuk több mint a ház, a kert és a megőrzött műtárgyak a falakon. Tűnődöm, vajon mi a titkuk, amikor búcsúzóul a lépcső tetejéről integetnek, mint vasárnapi ebédről távozó rokonnak.