Sárga fecskefarkúak, bársonyos nappali pávaszemek

Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: WikimÉdia Commons / Charles J. Sharp

A budakeszi vadasparkban sétáltunk apámmal és anyámmal a még lombtalan erdő fái alatt. Apám egy időre a Korányi-szanatórium lakója volt, és ha a látogatására mentünk, inkább a közeli erdőt jártuk együtt, mint hogy a kórház folyosóján üljünk zavartan el-elakadó beszélgetésben. Így történt ezen a március eleji vasárnapon is.

– Odanézz, muflonok!

Jobbra előttünk domb emelkedett, annak a tetején állt a mufloncsapat, az ég hátterére kirajzolt tucatnyi állat, szép ívű szarvak keretébe foglalt tucatnyi felénk forduló tekintet. Nem látszottak ijedtnek, inkább kíváncsinak. Megálltunk, néztük őket, ők minket, aztán különösebb sietség nélkül elballagtak, eltűntek a domb túloldalán.

Igazság szerint akkor, 1969 tavaszán még nem is létezett a vadaspark, csak a kirándulóerdő. A világ fogalomtárába a közjóléti célú erdőgazdálkodás, amúgy magyar kezdeményezésre, majd csak 1972-től került bele, korszerű park­erdőket a nyolcvanas évektől kezdtek kialakítani. A gyalogutak azért már megvoltak, és kirándulókat is lehetett látni, szerencsére nem sokat. Azon a tavaszon ezt az erdőt jártuk hetente, kéthetente, és én alig vártam, hogy eljöjjön a látogatás ideje.

Attól fogva a minden évi tavaszvárásnak ez is része és oka volt: hogy végre járhassuk újra az erdőt. Várni a tavaszt, figyelni a kopasz fákat, hogy az ágak végén fölbukkan-e egy kicsi zöld szín. Messziről ilyenkor olyanok a fák, mintha zöld fátyol terülne rájuk, a rügyeket külön-külön kivenni nem lehet, de a zöld szín már ott lebeg az ágak között.

Aztán ha teljes pompájában kibomlott a tavasz, annyi időt tölteni a szabadban, amennyit csak lehet. Benne élni a természetben, figyelni minden apró rezdülését, csodálni az élőlényeket, a természetnek részesévé válni, eggyé válni vele. Madarakat, bogarakat figyelni, lepkét gyűjteni.

Ahol akkor laktunk, a szomszéd kertben nyáriorgona nőtt, odagyűltek gyakran a lepkék, sárga fecskefar­kúak, bársonyos nappali pávaszemek, tég­lavörös rókalepkék, egyik szebb, mint a másik. Szerettem a sárga citromlepkéket is, a kicsi kék boglárkákat, a szendereket egyenesen csodáltam, a villámgyors röptüket, lebegésüket a virág kelyhe fölött.

Gyűjtöttem is őket, lécekből eszkábált dobozban gombostűre tűztem, és irigyeltem a szomszéd srácot, akinek tenyérnyi éjjeli pávaszeme is volt, igaz, nekem meg szebb szendereim, azokat ő irigyelte. Néha sikerült igazi gyűjtődobozhoz jutni, felnyitható, üvegezett fedéllel; volt, aki csak úgy összevissza beletűzködte a maga lepkéit, volt, aki szép rendben sorakoztatta őket szín és nagyság szerint.

Készülnek-e még lepkegyűjtemények? Nem tudom, valahogy az értelmetlen pusztítás rossz érzése ébredt körülöttük. Új érzés ez, zavarba jön tőle az ember. Évezredek teltek el úgy, hogy ismeretlen volt, de úgy tűnik, hogy most már velünk marad, ameddig belelátunk a jövőbe. Már nem esik jól letépni a virágot, megfogni a lepkét, a vadász pedig valami pusztító, kegyetlen szörnyeteggé lett, akivel tisztességes ember nem közösködik.

Visszaemlékezem a muflonokra, ahogy ott állnak a dombélen, és gyerekkorom kedvenc olvasmányai, a vadászkönyvek jutnak az eszembe, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, azokat olvasni maga volt a varázslat, velük voltam Afrikában, Brazíliában, együtt nyomoztuk a vadat, és együtt örültünk a trófea szépségének.

Mintha ezekből a könyvekből a ma olvasója számára már nem a természet szeretete, a természettel való azonosság csendülne ki. Mintha az ember és a természet harmonikus egysége megbomlott volna. Az eddig lepergett évezredek során benne éltünk, mostantól inkább mellette fogunk? Eddig éltük a természetet, mostantól óvjuk, növekvő szorongással, hogy mégis elpusztul a kezünk között?

A természet élete szakadatlan születés és pusztítás, anélkül hogy e születésnek és pusztításnak morális tartalma volna. Nem csupán az nem helyezhető el a jó és a rossz koordináta-rendszerében, ha a gyurgyalag megeszi a darazsat, de még az sem, ha a macska puszta szórakozásból halálra gyötri az egeret. Egészen a közelmúltig annak sem volt morális tartalma, ha levágtuk a csirkét, amelyet hátul a baromfi­udvarban neveltünk (izgalmas volt nagyanyámnál reggel összeszedni a tojást a csirkeszagú tyúkólban), és disznótort tartottunk az udvarban. Ráadásul ez utóbbinak többletjelentése is volt. Az ünneppé emelt esemény mélyén, rejtve bár, de évezredes mítosz lappangott, a halálból szakadatlanul újjászülető élet mítosza. A disznótorral az életet ünnepeltük, nem a halált. Gyerekkoromban persze ezt nem tudtam, csak átéltem a kora reggeltől délutánra a szorongásból kibomló ünnepet.

De hiszen még a halál is az élet része volt a legutóbbi időkig. Ültek a családtagok a nyitott koporsó körül, közöttük természetesen a gyerekek, nézték a beesett arcú nagypapát, akitől most a természet rendje szerint el kell köszönni. Szép kort ért meg, mondták egymásnak a rokonok, ahogy kikísérték az elhunytat, vonultak a harangszótól körülölelt koporsó mögött. Miután leeresztették, a göröngyök dobogása a fedelén persze megrázta a jelenlévőket, de aztán már puha földre hullott csöndesen a föld, elkészült a sírdomb, vége lett a szertartásnak, a maga évszázadok alatt kicsiszolódott szép rendje szerint végbement az elbúcsúzás, folytatódott az élet.

A macska elkapta az egeret, levágtuk a tyúkot, virágot szedtünk a réten, gombostűre szúrtuk a legszebb lepkéket, és elbúcsúztunk azoktól, akiktől az élet rendje szerint el kellett búcsúzni. És gyerekeket neveltünk, mert gyerek nélkül nincs tartalmas élet (ezt sem gondolta így végig senki, egyszerűen tudta), és templomba mentünk, mert az ember ünnepnapon templomba megy, hogy a lelkét megfürössze, végeztük a munkánkat, és tudtuk, hogy vétkesek vagyunk, de törekszünk a jóra, arra, hogy szerethessünk és szerethessenek. És majd tőlünk is elbúcsúzzanak, ha eljön az ideje.

Ahogy öregszik, minden generáció meglepődik rajta, mennyire megváltozott a világ. Régi dolog ez, egyidős az emberiséggel. Most mégis mintha valami minőségileg újnak volnánk a tanúi, történelmi határhoz érkeztünk volna. Az emberiség történelmének minden percét a természettel egységben élte – egészen a közelmúltig. Csodálta például a lepkéket, megfogta és dobozba tette őket. Lehetséges, hogy többé már nem teszi? Vagy ami most ránk nehezült, ez a szorongó leszakadás a természetről csupán pillanatnyi félresiklás, hogy aztán minden visszatérjen a maga örök kerékvágásába? Legalább az unokáink megérik még a választ?

Hasonló tartalmak

A világ nem olyan bonyolult

Csatlós Regina és párja tíz év pörgős budai élet után néhány esztendeje a pécselyi Hideg-hegyre, egy komfort nélküli jurtába költözött.

Otthon az időtlenségben

Gáspár János huszonegy év alatt több mint hetven vályogfalú házat épített fel. Az évezredes technológiát nem csupán alkalmazza, a mesterség alapjait tanítja is az érdeklődőknek.

Halaink apostola

A zamárdi Halas Karcsi büféje tulajdonosának, Csibrák Károlynak már-már küldetésévé vált a halfogyasztás népszerűsítése, és igyekszik megkedveltetni az édesvízi, lehetőleg magyar halakat.

Fenntartható hagyomány

„A természetes anyagoknak varázsuk van, és a kézzel készülő alkotásokba az ember belerakja a szívét-lelkét” – vallja Zsigmond Zsuzsa kéziszövő népi iparművész.

A hónap embere – Béres Sándor

Béres Sándor néprajzosból lett juhászra szép feladat vár: Böjte Csaba testvér gyerekeivel kell megszerettetnie azt az életformát, amelyet ő is él.

Utazni lassan

Az időt, a valódi, fizikai időt nem lehet felgyorsítani, és talán az életünk ritmusát sem lehet. Vagy ha mégis, nem nyerünk, hanem veszítünk vele.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése