Scheffler János

Szöveg: Prieger Zsolt
FOTÓ: WIKIPÉDIA

„A fiú mindig tudta,
hogy pap lesz:
egyszerűen csak tette
a dolgát”

Épp tíz éve avatták boldoggá szeretett Szatmárnémetijében, ráadásul az eljáráshoz szükséges dokumentumokat Márton Áron aktájával egyszerre nyújtották be a kongregációhoz.

Mert összenő, ami összetartozik – mondhatnánk, ha a két szent életűre gondolunk, hiszen itt persze nemcsak az akták, hanem a fényes életutak is ezer szállal kapcsolódnak. Két olyan tanúról van ugyanis szó, aki mindvégig a szegények és kisemmizettek pártján, hűséges, Istenre várakozó keresztényként élte az életét, ráadásul kisebbségi magyarként, akire mindvégig vigyázott a megvesztegethetetlenség angyala. A birtoklás, a lelki korrupció kísértése hidegen hagyta őket, belső érzékeik, Istenhez való lojalitásuk vezette őket a szolgálatba, amely leginkább arról szólt, hogy miképp kell halálig küzdeni az igazságért.

A nagylelkűség és nagyszívűség szentje is Scheffler, aki tízgyermekes zsellércsaládban született 1887-ben, s ha valaki, akkor ő nem könyvekből és korabeli szocioriportokból ismerte meg a mélyszegénységet. Egyházhűsége genetikusnak mondható, szülei egyetlen reménye a Krisztus-örökös közösség volt. Szülőhelyén, Kálmándon a helyi plébános volt az, aki továbblendítette a nélkülözés depresszióján a családot, kijelentve: „tessék Jánost tanulni adni, van jövője, nem is akármilyen”. Nem költői túlzás, hogy az egyház volt a családja. Így volt ez Szatmárnémetiben is, ahol a helyi sekrestyés adott neki alvóhelyet, a jezsuiták pedig táplálták az okos, jó tanuló kis éhenkórászt. A fiú mindig tudta, hogy pap lesz, de nem azért, mert hívta volna iziben a vértanúság reménye, vagy grandiózus, biblikus álmot látott volna, hanem egyszerűen csak tette a dolgát. És a többi mindig ebből a „tenni a dolgunkat” misszióból fakad.

A nagyváros forgatagában sem szédült el egy percre sem, 1906-tól a teológia budapesti univerzumában kapott muníciót, hogy végre átfogó, transzcendens kontextusba helyezze az addig tanultakat. A hűség angyala – ha szabad Anselm Grün sajátos, angyali periódusos rendszerét használnunk a szentelemzéshez – azonban visszasimogatta a szülőföldre, hiszen száztíz éve falujában, az álmos Kálmándon szentelték pappá egy meleg nyári napon. A kicsi és a nagy, a racionális és a mennyei közti folyamatos lelki és persze valóságos vándorlás egy római ösztöndíjjal folytatódott. Onnan kánonjogi doktori címmel érkezett meg, és természetesen újra a szülőföldre „hullott vissza”, Szatmárba, ahol először püspökségi szertartó, majd filozófiatanár, pár évre rá teológiai doktor lett: János nem csak sima szentnek készült ám, de mindenképpen tudós szentnek, mondták az előrelátók és egyéb vizionáriusok a háta mögött.

1923 már a mély víz éve, mert tényleg abba dobta nagy csattanással szeretett egyháza. És Nagymajtényt nem is lehet másnak nevezni, hiszen őrült harcokat kellett vívnia a magyar nyelvért és oktatásért. Igazából mást se csinált az imádság és a templomrenoválás mellett, mint hogy a román adminisztrációval viaskodott, mint György a sárkánnyal. A harcban megedzett egyházférfit hosszú katedrai munkák után (teológiát tanított több helyen, aztán a kolozsvári egyetem egyházjogi tanszékvezetője lett) Piusz pápa szatmári megyés püspöknek nevezte ki. Innentől élete tényleg hiperaktív fordulatot vett, plébániákat hozott létre, visszaállította a katolikus tanítóképzőt, szemináriumokat szervezett, aminek csak az vetett véget, hogy ’44 szeptemberében kibombázták püspöki palotájából. Összepakolta a legfontosabb dolgait, a szomszédos apácákhoz költözött, onnan fogalmazta meg kritikus kiállását a szovjet és román csapatoknak címezve. Tiltakozott a svábok elhurcolása ügyében is, nem sok sikerrel.

Az új világ sem sok jóval ajándékozta meg, ahogy tudvalevőleg egyházára is a legszomorúbb évek vártak. De nem ő lett volna Scheffler János, ha hagyja magát. Memorandumot írt a miniszterelnökhöz, védte egyházát, amelyre az állam egyből rátette volna mosdatlan mancsát. A Secu is próbálta magához édesgetni, s rábízni az áruló békepapmozgalmat, sőt alantas terveik szerint a pápának hátat fordító romániai katolikus egyházat is neki kellett volna irányítania. János atya az azóta  legendássá váló két szóval üzent nekik vissza: „Nem tehetem!”

A világi bosszú persze nem késett sokáig. Felfüggesztés, kényszerlakhely, fogda, Bukarest, majd a máramarosszigeti és jilavai pincebörtön következett a kálvárián. Ugyanolyan természetességgel viselte a rá kimértet, mint a gyermekkori gyomorkorgást, a végeláthatatlan tanulást, vagy ahogy éppen a nővérekhez cihelődik át hátizsákjával a bombázás után. Soha semmiben nem akart többet, mint társai. A föld alatti börtönben és a kínzások alatt sem. Jeltelen sírba dobták, de a Sabar folyó partján található rémbörtön – ahol Márton Áron és sok más nagy erdélyi katolikus egyházfi is raboskodott – ortodox papja memorizálta a sír helyét, ahonnan csontjait majd csak a hatvanas években hozták haza titokban egy aktatáskában. Hova máshova, mint szeretett Szatmárnémetijébe, ahol a városát, egyházát és a szegényeket radikális szerénységgel szolgáló, János atyához hasonlóan elhivatott és pontos Hám János – nem mellesleg püspökkollégája – mellé temették.

Ha életében a megvesztegethetetlenség és a hűség angyalai vigyáztak rá, akkor a sírba az elhivatottság és pontosság angyala tette, annyi bizonyos. Teljes élet, befutott pálya, megszentelt szenvedély, Boldog Scheffler János.

Hasonló tartalmak

Magyar oligarchából szlovák nemzeti hős

Hétszáz évvel ezelőtt halt meg Csák Máté felső-magyarországi kiskirály. Fél évezreddel később a szlovák nacionalisták felfedezték maguknak, s ha már így alakult, nehezen eresztik: Szvatopluk, Mátyás király és Andy Warhol mellett a legnagyobb szlovákok között tartják számon.

A híd, ami lesz

A Pentele híd összeköti a nagy folyó két partját, de még nem igazán köti össze az ország nagy tájait. A tervezők meglehetősen előreszaladtak vele, így lett egy közel ötszáz kilométeresnek elgondolt közlekedési csatornának elsőként megvalósuló, öt kilométeres darabja.

Így rabolta meg Magyarországot az impexek hálózata

A szocializmus évtizedei alatt a külkereskedelmi vállalatok tevékenysége révén befolyásos személyek hatalmas összegekkel rövidítették meg a magyar államot. A téma kutatójával, Borvendég Zsuzsanna történésszel beszélgettünk.

1972. március 15.

Az alábbiakat 1972. március 16-án és 17-én jegyeztem föl. A gépelt kézirat ma is megvan.

Földre éhesek

A ma is ismert matyó népviselet kialakulásában szerepet játszott, hogy a summások meg akarták mutatni a nagybirtokok cselédjeinek: ők is valakik.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése