Város a városban
A főváros látszólag olvasztótégelyként nyeli el Budafokot, a nagy múltú településrész mégsem hígul fel ebben a Budapestnek nevezett örvénylő masszában. Saját történelmére alapozva őrzi egyedi karakterét.
Szöveg: Győrffy Ákos
Fotó: Földházi Árpád
Az idei utolsó – Hamvas Béla szép szavával – „aranynapok” egyikén tettünk kiadós sétát Kismaroson és környékén. A falu és a környező táj lelkét, a genius locit kerestük a vízparton, az öreg házak homlokzatán, a patak fényeiben.
Nem is tudom, hányszor baktattam át a vasúti felüljárón, amely szépnek még némi jóindulattal sem mondható, hasznosságához viszont nem fér kétség. Esztétikai hiányosságait azonban bőségesen ellensúlyozza a kilátás, amelyet a magasból élvezhetünk. Ellátni innen a túlparti Prédikálószékig és a Dobogó-kőig, és szépen látszik a Nagymaros fölötti Hegyes-tető is, nem beszélve a Duna menti mezők megunhatatlan távlatairól. Engem mindig rabul ejt valamiért a háztetők látványa is. A téli kora reggeleken füstölgő kémények a fokozhatatlan otthonosság érzetét keltik bennem. Ősztől tavaszig, amikor a fák lombtalanok, a Duna is idecsillog. A felüljáró tövében megbújó Hubertus kocsma sajnos évekkel ezelőtt bezárt, pedig kiváló végállomása volt a börzsönyi túráknak. Tekintélyes cserépkályhája mellett sokat ücsörögtem, vizes bakancsomat szárítottam a forró csempéken, miközben a hegyekből hozott képek és benyomások kavarogtak a fejemben. Ropogott a tűz, csillogott a bor a vastag falú poharakban, mint Hemingway legszebb novelláiban.
Nyári estéken néha még a hegyen is hallom a békák kórusát. A holtág felől jön a hangjuk. Ez a holtág a vad, az eredeti, a szabályozás előtti Duna maradványa. Nem is a maradványa, inkább az emléke. A számtalan kisebb nagyobb sziget jórészt eltűnt, igaz, a folyó ma is épít sóderzátonyokat, amelyek jó esetben tartósan megmaradnak. A kismarosi holtág valamikor egy szigetet ölelt körbe. Ez a sziget leginkább arról volt nevezetes, hogy nyaranta hosszú évekig errefelé ütöttek tanyát Baktay Ervinék. A neves orientalista és író legendás indiántáboraihoz keresve sem találhatott volna tökéletesebb helyszínt. Az ártéri erdők és a vadvirágos mezők idilli atmoszférája egyrészt az érintetlen vadon illúzióját keltette, másrészt a fák mögött mégiscsak ott rejtőzött Kismaros, ahonnan alig egyórás vonatozásra esett Budapest. Baktay Ervinék rég eltűntek innen, de kenuik képe örökre a Duna tükrére íródott. A holtág vízi világa viszont itt maradt, és felidézi az érzékeny szemlélőnek azokat az időket, amikor a Duna még szabadon tekereghetett a maga rejtélyes útjain.
Kismaros régi arculata leginkább a vasútállomás alatti utca képében maradt meg, itt látható igazán, hogy milyen is lehetett a falu száz évvel ezelőtt. Az egymás mellett sorakozó régi pincék és présházak, a tornácos sváb épületek olyan időket idéznek meg, amikor még úgy tűnt, hogy a rend és a gyarapodás jegyében áll az élet, s mindez sokáig így is marad majd. Hát, nem maradt így, erről az idős kismarosiak sokat tudnának mesélni. A történelmi kataklizmák nem kerülték el ezt a vidéket sem, de a közismert sváb szorgalom és konokság erősebbnek bizonyult az egymást követő diktatúráknál. A pincék mélyén ma már nem pezseg az újbor, a szőlő is jórészt eltűnt a dűlőkből, noha mostanában mintha ismét éledezne a hajdani, szép emlékű dunakanyari borkészítés tradíciója. Egyszer jártam az utca egyik öreg présházának pincéjében. A dohos sötétség mélyén ott lapult a hajdani szüretek emléke, a szúette prés repedései őrizték a must illatát.
Az ártéri séták talán ősszel a leglátványosabbak, de ne legyünk igazságtalanok: ez a vidék minden évszakban a legszebb arcát mutatja. A holtágat kettévágó kőgáton átballagva már halljuk a Duna hullámait, noha a folyót még nem látjuk, eltakarják a hatalmasra nőtt nyárfák és a közvetlenül a parton álló, elképesztő gyökérzetüket a homokba mélyesztő fűzfák. A kismarosi partok egyik kincse a csend. Errefelé nincsenek vízparti büfék, nincs kiépített strand, egyszóval semmi olyasmi, ami megzavarná a szemlélődőt. Az ösvényeket járva elkalandozhatunk egészen a közeli zátonyokig, ahol nyaranta alacsony vízállásnál szinte a folyó közepéig besétálhatunk. A mostanában egyre ritkább kemény teleken a holtág és környéke korcsolyapályává változik. Mintha Bruegel téli látképei elevenednének meg ilyenkor. A tiszta őszi napokon a harangszó is messzebbre hallatszik. Itt, a vadvizek partján is tisztán hallani a kismarosi templom harangját, amire a szemközti Kisoroszi harangja felel. A templomtorony közelében található gólyafészek most üres, az ártér békatársadalma egy időre fellélegezhet.
A főváros látszólag olvasztótégelyként nyeli el Budafokot, a nagy múltú településrész mégsem hígul fel ebben a Budapestnek nevezett örvénylő masszában. Saját történelmére alapozva őrzi egyedi karakterét.
Hogyan lett a bácskai gazdálkodó fiából a dualizmus egyik legsikeresebb gyárosa és innovátora? Időutazásunk a boldog békeidőkbe és a Törley József alapította budafoki pezsgőgyár aranykorába repít.
Szentesi József húsz éve a régi magyar szőlőfajták feltámasztására tette fel az életét, most pedig olyan budai borfajta elkészítésén dolgozik, amelyet százharminc éve nem kóstolhatott senki.
Nagyapja saját kezével épített szeretett feleségének rózsavölgyi villát. Kelemen Eörs és családja nemcsak lakja, éli is ősei örökségét. Családi cégük, a Pytheas régi könyvek, régi életekhasonmás kiadásával foglalkozik.
A Budafoki MTE sikere nem csak a mostani nemzedéké, az elődök kitartása és hűsége nélkül ma talán csak az idős szurkolók emlékeiben élne a piros-fekete mezesek dicsőséges meséje.
Hozzá belépve nemcsak a testünk, de a lelkünk is jóllakik. A budafoki Wanot Maja Majecsko cukrászdájának első vendégei voltunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
