Marno János író említette egy beszélgetésben, hogy Tandori a tartózkodás, a magány jelképeként mintha „elírta” volna magától az embereket. Lehetségesnek tartja?
Pont azon gondolkoztam, hogy milyen élesen él a köztudatban az irodalmi remete képe, pedig megdöbbentő, kikkel és milyen szoros kapcsolatban állt a költő. Azt hiszem, ez a terminus felülvizsgálatra szorul majd a következő években: én éppen azt látom, hogy Tandori a huszadik század második felének igazi találkozási pontja volt. Karakterénél fogva nem vett tudomást például a magyar irodalmat évtizedek óta megosztó vitákról, és rendkívül empatikus ember lévén nem csak azokkal alakított ki kapcsolatot, akik valamiképp reagáltak a tevékenységére. Inkább a korszak Kazinczyja volt, ami élete jelentős állomásain (kerek évfordulókon) és halálakor egyértelműen tükröződött: az egész magyar irodalom megmozdult.
Ha nem is kifejezetten a magány, a halál elkerülhetetlensége viszont végigkíséri az életművet. Az már inkább Tandori nagyszerűségét jelzi, hogy az olvasók felé mindez olyan karaktereken keresztül közvetítődött, mint például a madarak.
Margócsy István Maradandóság a változásban című nekrológjában olvasható, hogy Tandori egész életműve a halálra adott nagyszabású művészi válasz. Nyilván a megrendültség is fölerősítette ezt az érzést, de azt gondolom, hogy az első, Töredék Hamletnek című kötettől kezdve nagyon nehéz nem észrevenni a műveiben a személyes szorongást, a halál nagy témájával való, több szinten zajló irodalmi birkózást. A madaraknak pedig, ezeknek a szeretett, kisebb életeknek a saját életébe való beékelése egyfajta egzisztencialista házi feladat volt számára: a befogadásuktól az elvesztésükig tartó korszak végigélése, dokumentálása, majd elbúcsúztatása. A halálhoz való odafordulás mint alaptartás, magatartás valóban állandó eleme Tandori művészetének, de a részletek, a konkrét megmutatkozás menetrendjében megannyi változatra figyelhetünk fel.
Hogyan érkezett meg ez a motívum az utolsó, már nem feltételes megállóig, azaz a Felplusztulás, leplusztulás című kötetig?
A 2000-es évek vége felé születtek meg azok a versek, szövegek, aforizmák, amelyek lényegében a test még életben való elveszítéséről szólnak. Visszatekintve úgy látom, az utolsó kötetben nincs váratlan hang, inkább az utolsó tíz év szólamai egyszerre fölerősödnek, kulminálódnak. A címhez egyébként nagyon ragaszkodott Dezső. A Felplusztulás, leplusztulás a szenvedés, az agónia egyfajta ironikus, aforisztikus fölfogásának utolsó csimborasszója. Vannak más, jelentős utak a kötetben, mint például a KosztoláRnyi szellemalak emlegetése, de ő is, korai halálával, tulajdonképpen társként tűnik fel a szenvedésében. Maga Tandori írta-idézte, hogy „a halál előszobájában élek”, ami lényegében egy óriási, tágas teremmé vált az utolsó időszakban. Ő pedig ahogyan korábban, ezt a teret is teleírta – a kimerülésig.
Tudta vajon, hogy ez lesz az utolsó könyv?
Talán. Már egy ideje sajátja lett az állandó elköszönés, a folyamatos zárlatok készítése. Viszont ha csak a nyolcvanadik születésnapjára gondolok – amin fizikailag már nem tudott részt venni – a szakma ünneplése hihetetlenül energizálta. Az utolsó kötet számomra is váratlan anyagmennyisége tulajdonképpen ennek a sok szeretetteli gesztusnak a nagyon rövid idő alatt megírt eredménye. Pont addig jutottunk el, hogy az első anyagot begépeltem, letisztáztam és kezébe adtam az utolsó találkozásunknál.