Utazni lassan

Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Muray Gábor

Ülök a trolibuszon, nézelődöm. Kevesen vagyunk, csupa egymásnak idegen ember, akit most egymás közelébe sodort a véletlen, útitársak néhány megállóig. A többiek számára is bizonyára ismert utcákon járunk, mégis szívesen nézegetjük a várost, a házakat, az embereket. Ezúttal nincs senki, aki a telefonjába mélyedne, megszokottságában is vonzóbb az internetnél a kinti valóság, akár valami végtelen film, amire oda sem kell figyelni, mert cselekménye sincs. Mintha a hatvanas-hetvenes években készültek volna ilyen olasz és francia filmek: semmi akció, semmi dráma, a hétköznapi életünk, éppen csak egy kicsit megemelve, átlényegítve a művészet varázslatával. Szerettem őket.

Utasnak lenni kiváltságos dolog: az ember a feladatok végtelen sorából kivett időbe lép, nem kell figyelnie, törekednie, fel van mentve a problémák megoldása alól, hiszen csak az a dolga, hogy az utazás megtörténjék vele. A legszebb, ha célja sincs, ha maga az utazás a cél, az élet filmjének szemlélése anélkül, hogy bele akarna avatkozni mindabba, ami történik körülötte.

Elhagyja a trolibusz a Nagykörutat, úti célomhoz érek, sajnálom, hogy mindjárt vége a szemlélődésnek. Remek ötletem támad: maradok, ezen a járaton a végállomáson nem muszáj leszállni, egy háztömböt megkerülve visszafordul. Visszafelé ugyanide hoz, majd akkor leszállok, addig utazom és nézelődöm.

Az utastársak fokozatosan kicserélődnek, csak egy idős úr maradt, aki nálam korábban szállt fel. Lehet, hogy ő is csak nézelődik? Ki tudja, hányan lehetünk ebben a nagy városban, akik passzióból utaznak buszon, villamoson? Lehet, hogy meglepően nagy szám jönne ki.

Igazságot rejtő közhely, hogy az utazás az életünknek talán a legerősebb szimbóluma. Még az is szimbolikus, ahogy felgyorsultak az eszközeink. A modern technika azzal, hogy a helyváltoztatás egyre gyorsabb lehetőségeit kínálja, különös tévedésbe ejt. Azt az érzést kelti, hogy amit utazással töltünk, az valójában elvesztegetett idő, és arra kell törekednünk, hogy ezt a veszteséget a lehető legkisebbre szorítsuk, a lehető leg­gyorsabban eljussunk a kiindulópontunkból a célállomásig. Mintha az életünknek is az volna a célja, hogy minél gyorsabban leéljük. Lehetséges ennél nagyobb tévedés?

A híres magyar világjáró jut eszembe, Kőrösi Csoma Sándor, különös, zseniális ember, minden akadályt legyőző akarattal. Nemrég utánaszámoltam, mennyi idejébe is telt elutazni Tibetbe, ahol a neki rendelt feladat rátalált. Persze, az ő élete is bizonyság a régi igazságra, amely arra tanít, hogy nem te találsz rá a feladatodra, hanem a feladat talál rád. Neked az a dolgod, hogy felkészülten és nyitott lélekkel fogadd ezt a találkozást, se a restség, se a makacsság ne tántorítson el tőle. Sem pedig a sietség, a türelmetlen törekedés valami felé, ami nem is a dolgod.

Kőrösi Csoma sem tibetológus akart lenni, hanem a magyar őshaza felkutatója, a sors azonban azt a feladatot szánta neki, hogy elkészítse az első szakszerű tibeti szótárt. Miután befejezte otthoni és külföldi iskolai tanulmányait, és megtanult tizenhárom nyelvet, 1819. november 28-án Vöröstoronynál elhagyván Magyarországot elindult keletre, hogy a magyarok keleti emlékeit kutassa. Először Bukarestbe ment, onnan 1820. január 1-jén indult tovább, és öt hét alatt Szófián át Konstantinápolyba érkezett. A török fővárosból áthajózott Alexandriába, onnan Szíriába, és április 13-án megérkezett Aleppóba. Egy hónapra rá Moszulban volt, újabb két hónap múlva, július 21-én Bagdadban. Teheránba október 14-én érkezett, itt néhány hónapig perzsául tanult. A következő év tavaszán, 1821. április 18-án jutott el az észak-iráni Meshedbe, ahonnan októberben indult tovább. 1822. január 6-án Kabulba érkezett. Továbbindult Lahorba, Szrinagarba, és végül 1822. május 23-án érkezett meg Ladakhba, tibeti kutatásainak kiindulópontjához.

A Csomakőrös és Ladakh közötti négy és fél ezer kilométernyi távolságot ma öt-hat óra alatt teszi meg a repülő. Csomának szekéren, hajón, lovon, tevén, de legfőképpen gyalog utazva két és fél évébe telt. És ha azt kérdezem, hogy a mai utazó vagy ő töltötte hasznosabban az idejét, aligha kétséges, hogy Csoma mellett kell letennem a voksomat.

Hol vannak már azok az idők, amikor csodával volt határos nyolcvan nap alatt megkerülni a földet! Ha minden repülőtéri hercehurcát beleszámítunk, akkor is bárki képes véghezvinni ezt három nap alatt. És aki így tesz, ki gépen száll fölébe, az mit lát a világból? Repülőtereket és a felhőket odafönt.

Ülök a trolibuszon, ami a járatszámával még ma is őrzi Sztálin emlékét – a zsarnok hetvenedik születésnapjának ünnepére indult el az első, ezért vannak csak 70-től felfelé számozva a járatok –, kényelmesen, csöndesen gurulunk a pesti forgalomban, de még mindig tízszer gyorsabban haladok, mint ha gyalog tenném meg az utat. Pedig a legtöbbet gyalog lát az ember. Talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy legtöbbet gyalog él az ember.

Idős irodalmár barátom mondta egyszer, ráérős délutánon: ti folyton mindenféle időmegtakarító eszközöket használtok. Mondd, hol az a sok idő, amit megspóroltatok? Ha autóba ültök, ha vonatra, repülőre szálltok, hol a gyors utazással megtakarított idő?

Több mint egy évszázad óta a civilizációnknak az a sajátos illúziója, hogy az egyenletesen haladó idő korát hátrahagyva immár gyorsuló időben élünk. A nyolcvanas években nagy sikerű könyvsorozat is megjelent az egyik magyar kiadónál, Gyorsuló idő volt a címe, tudományos ismeretterjesztő műveken át ezt a folyamatot igyekezett bemutatni.

Mintha mára megkopott volna ez az érzés. Jó, persze, látjuk a dolgok felgyorsulásának ezer jelét – de jól van ez így? Nem önmagunkat csapjuk be vele? Hiszen az időt, a valódi, fizikai időt nem lehet felgyorsítani, és talán az életünk ritmusát sem lehet. Vagy ha mégis, nem nyerünk, hanem veszítünk vele.

Hogy még cifrább legyen a paradoxon: a gyors eszköz néha még lassabb is, mint amit lassúnak gondol az ember. Néhány éve Koppenhágában jártam, alig hittem a szememnek, ott szó szerint a fél város biciklivel jár. És nem jófejségből, klíma­védelemből, az csak ráadás. Azért bicikliznek, mert a zsúfolt nagyvárosban az a leg­gyorsabb módja a közlekedésnek. Mellesleg mozognak, nézelődnek is – élnek.

Kereszteződéshez érünk, piros a lámpa, megállunk. Sárgára vált, indulnánk, de zöttyenve megállunk újra, valaki előttünk még átszalad a zebrán. Mondanám neki, amivel belém karolva egyszer rám pirított egy barátom, amikor magam is siettem volna átérni a villogó jelzésnél a túlsó oldalra: soha ne hagyd, hogy a közlekedési lámpák zsaroljanak! Mondanám mindnyájunknak: soha ne hagyd, hogy sietésre zsaroljon a világ! Utazni lassan – ez volt, ez is maradt az embernek való.

Hasonló tartalmak

A világ nem olyan bonyolult

Csatlós Regina és párja tíz év pörgős budai élet után néhány esztendeje a pécselyi Hideg-hegyre, egy komfort nélküli jurtába költözött.

Otthon az időtlenségben

Gáspár János huszonegy év alatt több mint hetven vályogfalú házat épített fel. Az évezredes technológiát nem csupán alkalmazza, a mesterség alapjait tanítja is az érdeklődőknek.

Halaink apostola

A zamárdi Halas Karcsi büféje tulajdonosának, Csibrák Károlynak már-már küldetésévé vált a halfogyasztás népszerűsítése, és igyekszik megkedveltetni az édesvízi, lehetőleg magyar halakat.

Fenntartható hagyomány

„A természetes anyagoknak varázsuk van, és a kézzel készülő alkotásokba az ember belerakja a szívét-lelkét” – vallja Zsigmond Zsuzsa kéziszövő népi iparművész.

A hónap embere – Béres Sándor

Béres Sándor néprajzosból lett juhászra szép feladat vár: Böjte Csaba testvér gyerekeivel kell megszerettetnie azt az életformát, amelyet ő is él.

Magadat adtad

„Gömbölyödő pocakok kosárlabdái, elsőtől hatodikig, hó hull, eső susog, szél nyargal, hőség fülled, fogy a lélegzet, vizesedik a boka, nézd, hogy forgolódik, ökle, hegyes kis könyöke, dünnyögj, dúdolj neki…” – Lackfi János írása az anyaságról.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése