Végül Franciaországon és Spanyolországon keresztül érkezett meg New Yorkba 1957. december 30-án. Várta az amerikai álom?
Egész pontosan nem várt senki. Aznap a megbeszéltek szerint a bátyámnak kellett volna elém jönni a reptérre, izgultam is nagyon, tíz év elteltével megismerem-e egyáltalán. Ő viszont valamiért nem érkezett meg, én meg ott álltam tizenhat évesen a világ egyik legnagyobb városában nulla nyelvismerettel, csak annyit tudtam, hogy a manhattani St. George hotel negyedik emeletén kell lennem négy órakor. Ahogy ott lézengtem tanácstalanul, egy fiatalember odalépett hozzám, és megkérdezte magyarul, hogy segíthet-e. Kitöltötte a belépési papírjaimat, ez az irat ma is megvan, kifizette a taxit előre, és elküldött a szállodába. A slusszpoén, hogy az őrangyalom egy arab férfi képében jelent meg, aki valamikor a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, ezért beszélt jól magyarul. A hotelban aztán már várt a bátyám, és néhány nap múlva New Yorkból Dallasba repültünk. Ott működött és működik ma is a negyvenes években a kimenekített magyar szerzetesek létrehozta dallasi Miasszonyunk ciszterci apátság, ahol ő is lakott.
És a szerzetesek rögtön befogadták maguk közé?
Nem, dehogy. Különféle amerikai családokhoz kerültem. Előbb állami iskolába jártam, majd a jezsuitákhoz, közben megtanultam szépen angolul, és igyekeztem minél hamarabb a saját lábamra állni. Délutánonként fűszerüzletben dolgoztam, így egy idő után ki tudtam venni egy lakást. A fizetésemből még a nagy álmomra, egy 1950-es évjáratú, használt Chevrolet kabrióra is futotta, aminek révén meredeken nőtt a népszerűségem a hölgyek körében. Leérettségiztem, és ösztöndíjat kaptam a dallasi katolikus egyetemre. A testvéremet leszámítva ott találkoztam igazából a ciszterci atyákkal, mert ők is az intézmény alapítói közé tartoztak. Elsőéves koromban határoztam el, hogy magam is belépek a rendbe.
Ezek szerint nem a bátyja példája vezette?
Nem, sőt. Mondta nekem, hogy nagyon örül a döntésemnek, de miatta ne csináljam, mert úgy az egész elhatározásom semmit nem fog érni.
Mi volt az ok, amiért egy kalandos életű, sármos, az amerikai barátnőjével már-már a házasságra készülő, kabriótulajdonos fiatalember hirtelen úgy döntött, hogy az egyháznak szenteli az életét?
Kiskorom óta vallásosan éltem. Az egész családom hithű katolikus volt, és én is eléggé buzogtam e téren, korán elkezdtem például ministrálni. Emellett világéletemben tanár akartam lenni. Az egyetem első évében pedig valahogy fokozatosan elkezdett kikristályosodni bennem, hogy a sima tanárság nekem nem elég, még annál is többet szeretnék: szerzetesként tanítani. És sikerült. Idén hatvan éve, hogy felvettek a rendbe, közel ötven éven át oktattam latint és franciát, ebből tizenöt évig iskolaigazgató is voltam.
Méghozzá Dallas ma is egyik legjobb gimnáziumában, a Cistercian Preparatory Schoolban, amelyet a Saint Louis-i angol bencések iskolájának mintájára a kinti magyar ciszterci szerzetesek alapítottak a klasszikus európai gimnázium és az amerikai igények ötvözeteként. Milyen volt ott az élet?
Nagyon jó, és most is az. Az első két osztály 1962-ben indult. Akkor még az Orsolya-rendi apácák épületében tartottuk az órákat, amíg két év alatt fel nem épült a sajátunk. Az első időkben, mivel az amerikai iskolarendszert kevéssé ismertük, elég nehezen ment a munka, de amikor egy új, fiatal igazgatónk lett, emelkedni kezdett a színvonal, és a fegyelmezéssel sincs problémánk évtizedek óta. Igaz, ide nem a problémás, hanem többségében jól szituált, felső középosztálybeli gyerekek járnak. Ez nyilván könnyebbség a tanári karnak, mindamellett nagyok az elvárások velünk szemben: alapvető a magas szintű szakmai felkészültség és a civil pedagógusok számára is a feddhetetlen keresztény életvitel. Ma ott tartunk, hogy ebben a tisztán fiúiskolában háromszázhatvan diákunk van, huszonhárom százalékuk ösztöndíjas, őket tizenhat ciszterci és harminckét civil tanár oktatja, neveli. A tandíjból és az öregdiákok segítsége révén infrastrukturálisan is rengeteget fejlődtünk, felépült például a Természettudományok Háza, az apátsági templom, a könyvtár, a Képzőművészetek Háza. És ami nagyon fontos és hasznos, két sportcsarnokunk és két remek sportpályánk is van.