Szabados György zenéjéhez újra és újra visszatérek. A 2011-ben elhunyt zeneszerző, zongorista – és nem utolsósorban kiváló esszéíró – Szabados a huszadik századi magyar és egyetemes zenetörténet kimagasló alakja volt. Egyfajta áldásnak érzem, hogy jó ideig a közelében élhettem. Sokszor láttam a nagymarosi Duna-parton sétálni. Egész alakjában, megjelenésében, az arcvonásaiban volt valami kortalan, időn felüli és kívüli. Középkori arca volt, nekem legalábbis mindig ez jutott eszembe róla, amikor megláttam. Néhányszor beszélgettem vele, és e beszélgetések után az a ritkán tapasztalt benyomásom támadt, hogy valami fontos dolog történt velem. Minden szava és mondata összeszedett, végiggondolt és pontos volt, az ember elevenébe talált.
Szabados György: Bells (The land of Boldogasszony). BMC Records, 2008
Sokan és sok helyen elmondták, leírták Szabadosról, hogy improvizatív, a jazzből, Bartókból és a magyar népzenéből táplálkozó zenéje milyen elementáris erővel tudott megszólalni. A lemezeit hallgatva is érezhetjük ezt a zsigeri, letaglózó örvénylést, de leginkább a koncertjein szembesülhetett a hallgató azzal a megrendítő élménnyel, amit Szabados György zenéje jelentett. Az életében megjelent utolsó szólóalbuma, a Bells (The land of Boldogasszony) ennek a páratlanul gazdag életműnek is olyan magaslata, sűrűsödési pontja, amely összefoglalja mindazt, amit Szabados a zenéről és az emberi lélekről tudott. Márpedig nem keveset tudott ezekről, sőt.
Ez a lemez, bár 2008-ban látott napvilágot, még mindig kapható néhány lemezboltban, és persze meghallgatható, letölthető a legnagyobb internetes zenemegosztó oldalakról. Megjelenésekor méltatlanul keveset írtak róla, ahogy Szabados egész munkássága nincs a jelentőségének megfelelően értékelve, írásainak gyűjteményes, méltó kiadása is várat magára. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni Szabadosnak azt a nem sokkal a halála előtt adott koncertjét, ahol ennek a lemeznek az anyagát játszotta el. Azon kevés koncertek egyike volt az életemben, ahonnan úgy jöttem ki, mintha egy mára elfeledett, ősrégi szertartáson vettem volna részt. Sokáig nem tértem magamhoz utána, de ez nem kábulat vagy zavarodottság volt, hanem a szellemi ébrenlét, az érzékenység addig nem tapasztalt eufóriája. A lemezen szereplő hat tétel olyan alkotó vallomása a földi életéről, aki mindvégig a létezés szellemi és lelki végpontjait kereste megalkuvás és mellébeszélés nélkül.
Vannak zenék, amelyeket nem tudok bármikor hallgatni. Ha készületlenül ér, váratlanul megszólal egy ilyen zene, úgy érzem, túlságosan ki vagyok szolgáltatva neki, azt csinál velem, amit akar. Felkavaró, mondhatnám. De mit kavar fel, mibe nyúl bele olyan erővel, miért ijedek meg tőle? – teszem fel a kérdést. Szabados György lemeze is ilyen. Ennek a zenének semmi köze a szórakoztatáshoz, nem andalítani és tetszeni akar, hanem egyfelől életünk alapkérdéseit szegezi nekünk, másfelől a szépségnek és a rendnek olyan világát mutatja fel, amelynek a befogadására nem minden esetben vagyunk felkészülve. Az album a Kárpát-medence egyébként is lenyűgözően gazdag zenei univerzumának a sűrítménye, egy kivételes művész utolsó, összegző látomása a látható és a láthatatlan szülőföldről.
Szabados a maga utánozhatatlan stílusában így ír a lemez kísérőfüzetében: „Kortalan a mélységes élmény, mely a harangok hangjához köt. Gyermekkorom beavatása. S ha a hang valóban az anyag tüze – ahogyan Hamvas mondja –, úgy a haranghang e tűznek, az egymásba ölelkező tüzeknek boldog lehelete már; sóhaj, ami körülöleli a Földet. E gyönyörű Európa közepi világnak is sóhaja ez, ahol magam is élek. A harangok közeli és távoli, egymásba ölelkező szépséges zengése az a tágas tér, amelyben otthon vagyok. Bűvöletes, komplex és szabad ritmikájuk meghatározója a bennem élő zene röptének és közegének. Ez a világ a Boldogasszony tája – szent paradicsomi terep. Gyönyörös, titkos, istenközeli. Pipacsos, pompás, áhítatos. Az ölelés és a fennkölt rubato világa. Ahol a tornyok fényei és árnyai terítik szét a változékony égen, s a harangok összecsengései számolják el felettünk – ezt a mai, idétlen időt.”
Hetvenöt éve lőtte főbe magát Manninger János, aki a háborús összeomlás közepette heroikus munkával kétszer forgatta le Kétszer kettő című filmjét. A művel a magyar filmművészetet kívánta új alapokra helyezni, ám bukás és feledés lett a sorsa.
Szilágyi István új regénye a régi-mai nyelvezet csodálatosan megalkotott szintézise és a szerző imponáló történelmi ismeretei ellenére ugyanúgy nem könnyű olvasmány, mint ahogyan nem könnyű e kérdések tükrében szembesülni a saját rossz döntéseinkkel sem.
Bánkövi Dorottya az első kötetében izgalmasan írja újra a femme fatale toposzát.
Hager Ritta textilművészete az evangéliumi üzenetre és a keresztény misztika hagyományaira épül. Az öt évtizedes pályafutás alkotásai egyetemes üzenetet hordoznak: a sötétségből a fényre jutás öröméről vallanak.
A Csontbáró nemcsak monumentális monográfiájában, de fényképen is megörökítette a székely világot – felvételei a korai magyar fotótörténet emblematikus darabjai.
Világot mentő székely gyermekek és báró lengyelfalvi Orbán Balázs kalandos élete – a székelyudvarhelyi animációs stúdió helyi legendákat dolgoz fel univerzális módon.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
