Vannak zenék, amelyeket nem tudok bármikor hallgatni. Ha készületlenül ér, váratlanul megszólal egy ilyen zene, úgy érzem, túlságosan ki vagyok szolgáltatva neki, azt csinál velem, amit akar. Felkavaró, mondhatnám. De mit kavar fel, mibe nyúl bele olyan erővel, miért ijedek meg tőle? – teszem fel a kérdést. Szabados György lemeze is ilyen. Ennek a zenének semmi köze a szórakoztatáshoz, nem andalítani és tetszeni akar, hanem egyfelől életünk alapkérdéseit szegezi nekünk, másfelől a szépségnek és a rendnek olyan világát mutatja fel, amelynek a befogadására nem minden esetben vagyunk felkészülve. Az album a Kárpát-medence egyébként is lenyűgözően gazdag zenei univerzumának a sűrítménye, egy kivételes művész utolsó, összegző látomása a látható és a láthatatlan szülőföldről.
Szabados a maga utánozhatatlan stílusában így ír a lemez kísérőfüzetében: „Kortalan a mélységes élmény, mely a harangok hangjához köt. Gyermekkorom beavatása. S ha a hang valóban az anyag tüze – ahogyan Hamvas mondja –, úgy a haranghang e tűznek, az egymásba ölelkező tüzeknek boldog lehelete már; sóhaj, ami körülöleli a Földet. E gyönyörű Európa közepi világnak is sóhaja ez, ahol magam is élek. A harangok közeli és távoli, egymásba ölelkező szépséges zengése az a tágas tér, amelyben otthon vagyok. Bűvöletes, komplex és szabad ritmikájuk meghatározója a bennem élő zene röptének és közegének. Ez a világ a Boldogasszony tája – szent paradicsomi terep. Gyönyörös, titkos, istenközeli. Pipacsos, pompás, áhítatos. Az ölelés és a fennkölt rubato világa. Ahol a tornyok fényei és árnyai terítik szét a változékony égen, s a harangok összecsengései számolják el felettünk – ezt a mai, idétlen időt.”