A nyugalom fontosabb a sikernél – interjú Ripoff Raskolnikovval

Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

A Ludwig Knoglinger néven Linzben született blueszenész tizennyolc éves korától évtizedeken keresztül járta Nyugat-Európát utcazenészként. Kollégái szerint külföldön világhírű muzsikus lehetne, ő mégis egy Vas megyei faluban telepedett le a kétezres évek elején. A világhír elmaradt, ám itthon ő az egyik legsikeresebb – tiszteletbeli – magyar blueszenész.  

Kávét? – kérdezi a hatvanöt éves bluesénekes jó házigazda módjára, amint megérkezem. Na igen, az jólesne a közel négyórás autóút után. S máris bent vagyunk Ripoff Raskolnikov hegyhát­szentpéteri hajlékában. Meglepetten nézek körbe, míg ő az ősrégi tűzhely mellett egy kempinggázfőzőre felteszi a kotyogóst. „Ugyanabban a régi konyhában, a jó öreg limlomok között…” – épp valami ilyesmit képzeltem magam elé, amikor a zenész legutóbbi, Odds and Ends című lemezét hallgattam idefelé. Révedezésemből a beszéd közben nem is annyira érces hangú házigazdám rángat ki: „Azt szeretem bennetek, magyarokban, hogy a kajában és a kávé­ban ti is inkább mediterrán típusok vagytok: forrón szeretetitek.”

Ehhez képest nem épp mediterrán hangulatú helyen él, inkább balkáninak mondanám – ha nem haragszik.

Pont ezt szeretem. Valahol félúton a Kelet és a Nyugat között. Itt olyasmit is megengedhet magának az ember, olyan egyszerűséget, amitől a nyugati ember zavarba jön. De megnyugtatom, most már rászántam magam egy kis átalakításra.

Hány év kellett az elhatározáshoz?

1999-ben vettem a házat. Az elején volt egy kis lendület, elkezdtem felújítani: kályhát építtettem, leszigeteltem, csak aztán elveszett az ihlet. De most lesz egy új szoba, és egy rendes fürdő is, mert a barátaim, akik idejárnak, mindig szóvá teszik, hogy nincs zuhanyfülke, csak úgy folyik a víz. Valamilyen okból rajtam kívül senki nem szereti ezt.

Na látja, ez is a nyugati mentalitás. Mégis hogy fedezte fel ezt a helyet?

Fiatalkorom óta az volt az álmom, hogy egy ilyen vidéki, eldugott helyen legyen házam. Nyugat-Európában olyan árak vannak, hogy ez nem jött volna össze soha. És mivel a kilencvenes évektől kezdve egyre többet játszottam Magyarországon, láttam, hogy itt kevesebb pénzből is lehet házat venni, hát gondoltam, megpróbálom.

„Egyáltalán nem biztos,
hogy boldogabb lennék multimilliomos
sztárzenészként, mint most”

Tehát azóta itt él?

Grazban bérlek egy lakást, így kicsit itt is, ott is. De az icipici, úgyhogy főleg itt vagyok. A járvány alatt meg nem is nagyon lehetett átkelni a határon, úgyhogy az utóbbi másfél évben keveset voltam Ausztriában.

Azt megértem. Ez egy igazi alkotóház. Sok dal született, amíg nem lehetett koncertezni?

Hazudnék, ha azt mondanám, igen. Hason­lóan számos kollégámhoz, akivel beszéltem, ez a járvány és a sok szabadidő nem a kreativitást váltotta ki belőlem. Marhára nem volt inspirációm semmire. Szinte semmit nem csináltam zeneileg. Volt, hogy két-három hét is elment anélkül, hogy gitárt vettem volna a kezembe. De szerencsére újra beindult az élet, és augusztus végéig tele is van már a naptáram. Ami kimaradt, most mind be lehet pótolni.

Ha zenélni nem zenélt, mit csinált a pandémia hosszú hónapjaiban?

Nekem ez nem jelentett gondot. Világéletemben kontemplatív beállítódású ember voltam. Jól el tudok üldögélni anélkül, hogy bármit is csinálnék. Meg egy ekkora kertben azért mindig van feladat. Tegnap például lekaszáltam a gyümölcsös alatti részt. Az sem egyórás munka volt. De jól is esett, mert egyébként nem nagyon mozognék. Ha a faluban van valami munka, oda is mindig szívesen elmegyek, cementet lapátolok a gépbe, vagy bármi.

Nocsak, ilyen jóban van a helyiekkel, könnyen befogadták?

Meglepő módon igen. Pedig féltem az elején. Fiatalabb koromban ugyanis Ausztriában már megpróbáltam egyszer ezt a vidéki álmot megvalósítani. Akkor is kiköltöztem egy eldugott falu szélére. De ott teljesen más volt a helyzet. Nem fogadtak be. Egyetlen családdal voltam jóban, de az is aszociálisnak számított: senki nem szerette őket. Itt teljesen más. A második szomszédommal már az első találkozáskor barátságot kötöttünk, és azóta is mindenben segítünk egymásnak. És olyan jó úgy segíteni, hogy tényleg nem várod, hogy a másik viszonozza! És aztán ő is segít. Önzetlenül. Hát ilyenek itt az emberek.

Amikor ideköltözött, már tudott magyarul?

Dehogy. Beszélni is keveset tudtam, és általában nem értettem, mit mondanak nekem. De már tanultam akkor, csak azért errefelé nem is egészen úgy beszélnek, mint a rádióban, amit azért hallgattam, hogy tanuljam a nyelvet. Idő kellett, hogy megszokjam az itteniek beszédét. Amilyen régóta itt vagyok, talán még jobban kellene hogy beszéljek, viszont a vicceket már nem kell külön elmagyarázni nekem.

A falubeliek a művésznevén vagy a születési nevén ismerik?

Itt mindenki Ripoffnak szólít. De lakott egy öreg néni a szomszédban, aki ezt nem értette. Mi a neve? – kérdezett vissza. Mondom, Ripoff, de mondja nyugodtan, hogy Ludwig, ami az eredeti nevem. Erre azt mondta: Jól van, kedves Ludmig.

Van még, aki Ludwignak szólítja?

Ha elmegyek egy hivatalba, akkor én magam is. Egyszer utánajártam a nyolcvanas évek elején a névváltoztatásnak, de azt mondták, hogy művésznevet felvenni hivatalosan csak olyan embernek szabad, aki egyetemet vagy zene­akadémiát végzett. Ezt nem teljesen értettem, de inkább rájuk hagytam, és csak úgy használom a Ripoff Raskolnikov nevet.

Ripoff Raskolnikov 1955-ben született Linzben. Értelmiségi családban nőtt fel. Tizen­nyolc éves korában nekivágott a világnak, és utcazenészként bejárta Európát. Legtöbbet Hollandiában, Franciaországban és Németországban muzsikált, de megfordult Ausztráliában és az Egyesült Államokban is. A nyolcvanas évektől kezdve Magyar­országon egyre többet koncertező zenész 1999 óta legtöbb idejét Vas megyei tanyáján tölti

Sokszor elmondta már, hogy a Raskolnikov név a Bűn és bűnhődés olvasása közben tetszett meg önnek. Ezért vette fel. És honnan jött a Ripoff?

Huszonévesként egyszer volt egy kisebb problémám a rendőrségen, és utána úgy írtam alá egyszer viccből egy levelet a barátomnak, hogy rip off, ami azt jelenti, lopni, lopás. Erre ő elkezdte használni, amit én nem szerettem, de aztán mások is így kezdtek szólítani, így végül nekem is megtetszett. De használni művésznévként csak akkor kezdtem, amikor már a saját nevem alatt játszottam.

Na igen. Ez érdekelne: hogyan lett Ludwig Knoglingerből Ripoff Raskolnikov? Azt olvastam, hogy tizennyolc éves korában elindult utcazenélni. Mégis hogy történt ez: leérettségizett, összepakolta a batyuját, és kisétált az ajtón?

Tinédzserkoromtól kezdve vándormuzsikus akartam lenni. Volt is néhány próbálkozásom, amikor kiültem az utcára egyedül gitározgatni. De gondoltam, az érettségit még leteszem, hogy a szüleim is megnyugodjanak. Nem nagyon tudtam, mi akarok lenni, csak azt, mi nem akarok. Romantikusnak találtam a sztorikat, hogy Amerikában a bluesénekesek egyik városból a másikba vándoroltak. Emiatt volt bennem egy teljesen félreértett kép arról, ez milyen jó életmód lehet. Így aztán elindultam világot látni, de először csak eszköznek tűnt a zenélés arra, hogy ne kelljen mást csinálnom. Visszatekintve eléggé komolytalan voltam annak idején.

Az utcán tanult meg játszani?

Tizenhárom éves koromban kaptam egy gitárt a nagybátyámtól, aki mutatott néhány pár akkordból álló dalocskát, de akkor még nem igazán érdekelt a dolog. Aztán két évvel később elkapott engem is a Woodstock-láz. Megszerettem Bob Dylant és a többieket. Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a zenével. Kis ideig tanárhoz is jártam klasszikus gitárra, de hamar rájöttem, hogy amit én szeretnék játszani, azt iskolában nem tanítják. Úgyhogy autodidakta módon folytattam. Hallgattam a lemezeket, és próbáltam kitalálni, hogy csinálják. Az utcán azáltal kaptam sokat, hogy rengeteg különböző emberrel zenéltem együtt. Próbáltam különféle zenei stílusokat magamba szívni. Megtanultam több szólamban énekelni, kísérletezgettem a hangszerekkel: a gitár mellett mandolinon, hegedűn is játszottam. Jó tanulóévek voltak ezek.

Hol lakott akkoriban? Járt városról város­ra, országról országra?

Nem laktam túl sokáig egy helyen. Viszonylag hamar összeálltam egy angol sráccal, akivel elég komolyan elkezdtünk dolgozni. Először vonattal utaztunk, aztán kitaláltuk, ha félre­teszünk egy kis pénzt, vehetünk egy kisbuszt, amelyben aludni is lehet. És akkor vettünk egy régi Ford Transitot, és azzal jártunk. Főleg Németországban, Hollandiában és Francia­országban zenéltünk. Ott volt a legtöbb pénzük az embereknek akkori­ban.

A hetvenes-nyolcvanas évekről beszélünk. Magyarországon a Kádár-rendszerben ez akkor elképzelhetetlen lett volna: angol nyelvű dalokat énekelni az utcán. A vas­függöny túlsó felén hogy fogadták ezt?

Ott nem voltak ilyen tiltások. Laza időszakot éltünk. Ráadásul általában elég nagy anyagi jólét jellemezte akkoriban Nyugat-Németországot és egész Nyugat-Európát. Szociális feszültség is kevesebb volt, mint most. Nem volt nagy dolog egy-egy márkát odadobni az utcazenésznek. Ma már nem biztos, hogy szeretnék utcazenész lenni.

Ehhez képest milyennek látta Magyar­országot, amikor először jött ide?

Akkor még két év volt a rendszerváltásig. Először teljesen idegen világ volt számomra, hiszen azelőtt sosem jártam a vasfüggöny mögött. És mivel nem beszéltem a nyelvet, nem is nagyon értettem, mi folyik itt. Időnként valaki angolul megpróbált felvilágosítani, de inkább a zenei életet ismertem meg. Az alternatív korszak kezdetén voltunk. Fekete Lyuk, Tilos az Á. Ezeket a helyeket ismertem. Utána, amikor már gyakrabban visszajártam koncertezni, igyekeztem megtanulni a nyelvet, és kezdtem megismerni, hogyan gondolkodnak az emberek.

És milyennek ismerte meg a magyarokat?

Azért akkoriban főleg a zenén keresztül volt kapcsolatom a magyar emberekkel. Valamilyen okból nyitottnak mutatkoztak felém. Talán volt valami külföldi bónuszom az elején. De tényleg sokszor meglepődöm, hogy annak ellenére, milyen patrióta nép a magyar, mennyi mindenben – így a zenében is – a külföldit isteníti. Ami magyar, azt meg kicsit úgy kezelik, hogy „jó, hát a mi gyermekünk, de a lényeg az, hogy olcsó legyen”. Ezt az ellentmondást érzem én is és rengeteg magyar zenész is, akivel beszélek. Egyébként amióta tudok magyarul, már engem is közéjük sorolnak.

Tiszteletbeli magyar blues­zenész – mondják róla hazai zenésztársai. Először a Palermo Boogie Ganggel lépett fel Magyarországon. Később Európa számos országában turnézott Pribojszki Mátyással. Zenekarát, a Ripoff Raskolnikov Bandet magyar zenészek alkotják

Kollégái gyakran mondják önről, hogy Amerikában ünnepelt MUZSIKUS lehetne. Egész Európát bejárta, hogyan lett mégis magyar zenész?

Kedves tőlük, de egyáltalán nem biztos, hogy így lenne. Valójában sohasem hajtottam túlságosan ezt a dolgot. És egyáltalán nem biztos, hogy boldogabb lennék multimilliomos sztárzenészként, mint most. A nyugalmat mindig fontosabbnak tartottam a sikernél. Ám hogy válaszoljak a kérdésre, Magyarországra úgy kerültem, hogy miután újra egyedül zenéltem, megismerkedtem Podlovics Péterrel, aki akkor a Palermo Boogie Gangnek volt a menedzsere, és egyre többször hívott, hogy szerepeljek a koncertjeiken és a lemezeiken. Így ismertem meg Kepes Robit, Nagy Szabolcsot, akikkel később a Ripoff Raskolnikov Bandet alapítottuk. Az pedig úgy jött létre, hogy 2005-ben volt egy nagy cezúra az életemben, ugyanis véget ért egy hosszú párkapcsolatom. A zenészeknél az ilyesmi azért tud segíteni a kreativitáson. A következő évben rengeteg dalt írtam, és úgy éreztem, jó lenne felvenni. Ezért felkértem azokat a magyar zenészeket, akiket jól ismertem, hogy a lemez erejéig szálljanak be. Aztán olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy koncertezni kezdtünk.

Ez az Everything is Temporary című lemez. Ennek az alapélménye tehát a szakítás?

Jó pár dal szól erről, igen, de nem csak a dalok miatt mondtam. Talán szükségem volt erre az élményre akkor, hogy új irányba lökjön. Egyfajta újrakezdés ötvenéves fejjel.

Ezek a valós fájdalmak kellenek a blues­zenéhez?

Szerintem a blues inkább a gyógyszer a fájdalomra. Mint minden népzene. Talán nem véletlen, hogy az igazi jó népzenék ott keletkeznek, ahol az embereknek nincs túl jó sorsuk: a feketéknél, a cigányoknál…

Ha beírom a nevét a keresőbe, az első találat az Azt gondoltam, eső esik című magyar népdal feldolgozása, ami meglepő egy német anyanyelvű, angolul éneklő blueszenész esetében. Mi érintette meg ebben a dalban és a magyar népzenében?

Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: a Muzsikás. Fiatalkorom óta érdeklődöm a világ népzenéi iránt. Amikor Magyarországra jöttem, kérdeztem egy barátomat, milyen itteni népzenét tudna ajánlani. Ő meg a Muzsikás Nem arról hajnallik, amerről hajnallott… című albumát ajánlotta. Azóta ez az egyik leggyakrabban hallgatott lemezem. A világ egyik legjobb folkalbuma szerintem. Ezen szerepel ez a dal, amit a paksi bluesfesztiválon játszottam először, mert a szervező megkért, hogy ha már úgyis itt élek, énekeljek egyet magyarul is. Erről készült az a bizonyos YouTube-felvétel. Azóta is sokszor kérik, hogy játsszam koncerten, néha el is éneklem, de az az igazság, hogy ez akkor egyetlenegyszer sikerült jól. Akkor volt valami különös mágiája ott a templomban, amit magam sem értek, miért volt, de volt.

„Egyáltalán nem biztos,
hogy boldogabb lennék multimilliomos
sztárzenészként, mint most”

Mi fogta meg benne, amikor a szövegeket nem is értette még?

Ráadásul nagyon rossz angol fordításban szerepeltek a dalszövegek a borítón. Nem az fogott meg. Hanem hogy nagyon jól kitalált hangszerelések vannak a lemezen. Érdekes, hogy később megismerkedtem Éri Péterrel személyesen is, és kiderült, hogy hasonló zenei hátterünk van. Ő is a Beatlesszel és a Stonesszal nőtt fel. Amikor először feltettem a lemezt, egyből éreztem ezt.

Az említett Everything is Temporary lemezen az egyik dalban azt énekli: „elmúltam ötven, a hajam őszül, nincs feleségem, sem gyerekeim…” Gondolt komolyan család­alapításra? Soha nem bánta meg ezt az életformát?

Édesanyám a haláláig gyakran előjött ugyanezzel a kérdéssel. És mindig úgy tette fel, mintha azt várná, egyszer azt mondom: de, anyukám, megbántam, de most már mit csináljak? Sokáig nem engedhettem meg magamnak, hogy családdal, gyerekekkel tervezzek, mert én is napról napra éltem. Most megengedhetném, de már késő. Úgy érzem, ez választás volt az életemben: vagy zene, vagy család. Mégsem bántam meg, még úgy sem, hogy nem lett nagy siker a pálya­futásom, mert szerintem egy tök jó élet van mögöttem. Lehet, hogy lesz még böjtje ennek öregkoromban, de most nem vagyok elégedetlen az élettel.

„A blues inkább a gyógyszer
a fájdalomra”

Azt mondta, fiatal korában nem tervezte tudatosan a pályáját, komolytalan volt. Most, idősebb fejjel hogyan tekint előre?

Valóban általában úgy mentem, ahogy sodort az élet. De azt hiszem, nem jártam rosszul ezzel a hozzáállássaI. Remélem, folytathatom, amit csinálok, még sokáig, mert nincs kedvem nyugdíjba menni.

A bluesnak jót tesz a kor, mint a jó bornak.

Azt mondják. Tényleg jobb is, mint sok más zenei stílus, ami inkább olyan, mint a foci: harminc­öt éves kor után nem tudod már csinálni. Szerencsére engem nem nyomasztanak az egykori nagy sikereim, amiket már nem tudok felülmúlni. Nem követeli tőlem több ezer rajongó, hogy ugyanazt játsszam hatvanévesen, mint húszévesen. Az én zeném eleve inkább felnőtteknek szól, ráadásul ülve is lehet csinálni. Kis szerencsével még az inspiráció is visszajön, és talán dalok is születnek még.

Hasonló tartalmak

Nekem tényleg ez az életem!

Rudolf Pétert a Víg igazgatói székébe a felfedezés vágya is hajtotta: vajon ki tudja-e a határait tolni, képes-e ekkora felelősséget hordozni, s milyen új tulajdonságokat tud ennyi, a színpad közelében eltöltött év után felismerni önmagában?

Az őserdő belső útjain

Lendik Erika és Nagy Endre felfedező-idegenvezetők Latin-Amerika elzárt vidékeire szerveznek egzotikus túrákat; meggyőződésük, hogy a turistacélpontokkal szemben épp ezek kínálják az elmélyedés, a belső utazás, a személyiségfejlődés lehetőségét.

A megismerés örömétől a természetmegőrzésig

Az őshonos élőlényeink állományfelmérését célzó, lakossági megfigyeléseket is bevonó Vadonleső program alapító tagja, Váczi Olivér biológus szerint a ráismerések öröme a természetvédelem iránti elköteleződést segíti.

Új anyagot hoztak létre

Különleges dizájnú, egyedi lámpabúra is készül abból az új anyagból, amely egyszerre természetes és műanyag, és amelyet két magyar mérnök kávézaccból és megújuló forrásból származó növényi eredetű polimerből fejlesztett.

A hónap embere: Valter Attila

A „csömöri havasokból” induló, huszonhárom éves Valter Attila, a hazai országúti kerékpárversenyzés, sőt egész kerékpársportunk egyik legnagyobb reménysége olyat tett, mint előtte egyetlen honfitársunk sem.

Rendkívüli utazások

Verne Gyula eredeti, fametszetes illusztrációkkal kiadott regényeit forgatva sosem látott helyekre utazhatunk, és rövid időre újra átélhetjük az egzotikum varázsát.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése