Az élet csak úgy szép, ha őrült egy kissé


Kemény fába vágja a fejszéjét, aki Rejtő-regényt akar színpadra állítani. A tizennégy karátos autó Keresztes Tamás rendezte s a Budapest Bár által kísért feldolgozása nemcsak hogy a jól sikerültebb kísérletek közé tartozik, de műfajilag is megújulást hozott: zenés képregényszínházra még nemigen akadt példa Magyarországon.


 
Rejtő Jenő utánozhatatlan. És nemcsak a magyar irodalomban betöltött egyedi szerepe miatt, ahol az egyáltalán nem lenézendő ponyva királyaként szinte egymagában uralkodik sok évtizede. Hanem azért is, mert talán nincs még egy szerző, akinek a munkái ennyire ellenállnának mindenféle feldolgozásnak: a számtalan filmes és színházi adaptáció csak megközelíteni tudta azt az erős verbális humorra épülő, folyamatosan a valóság és az abszurditás határán mozgó világot, ami a Rejtő-művekben mégis oly természetes közegnek tűnik. A leghihetetlenebb kalandokat átélő, karikatúraszerűen elnagyolt figurái a papírról kilépve mintha eszüket és erejüket vesztenék, legalábbis nagyon jó rendező és nagyon jó színészek kellenek hozzá, hogy az egész végül ne menjen át a Rejtő-brandet meglovagoló, blőd vásári mutatványba.

Kockáról kockára

Igaz ez mások mellett az írásai alapján még életében elkészült négy mozira (Sportszerelem, Úrilány szobát keres, Pillanatnyi pénzzavar, Pepita kabát), az 1963-ban bemutatott Meztelen diplomatára vagy a Bujtor István-féle, tökéletesen elbaltázott Három testőr Afrikában-ra (1996) is. Hiába volt meg minden esetben a jó szándék és akár még a jó alkotógárda is, a végeredmény valahogy messze alulmúlta az olvasói-nézői elvárásokat.


 

A színházban is hasonló volt a helyzet, a Rejtő-kabarék és -vígjátékok sorával próbálkozó rendezők lényegileg sorra elbuktak. Érdekesség, hogy a mai napig legtalálóbb, az eredetihez legközelebb álló Rejtő-adaptáció egy grafikus illusztrátornak, Korcsmáros Pálnak és egy másik műfajnak köszönhető. Korcsmáros az 1950-es évek végétől rendszeresen rajzolt képregényeket, de az igazi sikert Rejtő hozta meg neki: tizennégy művét dolgozta át ilyen formában A szőke ciklontól (1961) A láthatatlan légión (1969) át a Piszkos Fred közbelépig (1973). Ezek többsége a Füles rejtvényújságban jelent meg háromoldalanként, a sorozat részeit több százezres rajongótábor várta hetente. Ma pedig, ha úgy tetszik, Korcsmárosnak reneszánsza van, hiszen a Képes Kiadó, illetve Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán jóvoltából bővített szövegekkel, kockáról kockára újrarajzolt, sőt kiszínezett formában élvezhetők ezek a valaha oly népszerű művek.

Nem véletlen tehát, hogy amikor az egykor a Merlin Nemzetközi Színházat és az Átrium Film-Színházat igazgató, majd a Trip hajón található kulturális rendezvényteret megálmodó és vezető Magács László felkérte Keresztes Tamás színészt egy különleges koncertszínházi Rejtő-előadás megrendezésére, hamar szóba került közöttük a képregényes forma megidézése is.


 
 
 

„A Trip eleve olyan hely, ahol a műfajok összeadódnak, erősítik, segítik és kiegészítik egymást, ezért tavaly áprilisban elindítottunk egy koncertszínházi sorozatot Ilf–Petrov Tizenkét szék című darabjával. Az előadás mottója a »Rejtőbe oltott Dosztojevszkij« volt, talán tudat alatt már akkor motoszkált a fejemben, hogy a következő a sorban akár egy Rejtő is lehet – magyarázza Magács László. – Az ötlet annál inkább jónak tűnt, mert már régóta kerestem a Budapest Bárnak egy testhez illő színházi feladatot, az ő habitusukhoz, zenei stílusukhoz pedig közel érzem a sírva nevetős rejtői világot. Amikor ők és Tamás is igent mondtak a felkérésre, először a formán kezdtünk el gondolkodni. Azt tudtam, hogy egy hagyományosan létrehozott előadásba, ahogy sokan másoknak előttünk, valószínűleg beletörne a bicskánk, ezért az egyetlen járható út az volt, ha az abszurditást dalokon és pici szkeccseken keresztül próbáljuk megidézni. Tamás ezt a gondolatot kiegészítve dobta be már hamar a képregényes ötletet, majd Divinyi Réka dramaturggal közösen megállapították, hogy A tizennégy karátos autó az, ami a legjobban színre vihető az általunk elképzelt komplex módon.”

Különleges látványvilág
 
A grafikai munkára, a rajzok elkészítésére Várai Artúrt kérték fel, aki ugyan képgrafika szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, de a képregényekhez is régóta köze van: tizenhat éves korában jelent meg az első saját műve, jövőre pedig éppen a Fülesben debütál majd Kiss Ferenc szövegíróval közös munkájuk, Bram Stoker Drakulájának átdolgozása.

„Örülök, hogy Keresztes Tamástól lehetőséget kaptam erre a munkára. Már régebb óta ismerjük egymást, az Egy őrült naplója című monodrámában láttam a Katona József Színházban, és annyira a hatása alá kerültem az alakításának, hogy nem sokkal később megkerestem, és hálából neki ajándékoztam majdnem az egész rézkarcsorozatomat, ami a diplomamunkám volt. Közben az Egy őrült naplója alapján, az ő figurájára építve egy új képregényen kezdtem dolgozni, amiről folyamatosan egyeztettünk”mesél Várai Artúr.



A Rejtő-előadás látványvilágával kapcsolatos közös gondolkodást az év elején kezdték el. „Abból indultunk ki, hogy minden díszlet vetítve lesz, nem csak a háttér, és ehhez kerestük a legmegfelelőbb, a színészek számára is elfogadható módot. A felületek nagy részét ugyanis nekik kell mozgatni, forgatni, ide-oda helyezni a színpadon. Márciusban megkaptam a szövegkönyv kezdeti verzióját, azt végigrajzoltam, majd a karanténidőszak alatt online dolgoztunk tovább Tamással, ő szintén papírra vetette az ötleteit. A veszélyhelyzet feloldása után a vetítéspróbákkal kezdtük el újból a munkát, és sok egyéb dolog mellett akkor derült ki, hogy a nagy felületeken sokkal jobban megélnek a kis méretű, kevésbé cizellált rajzok, mert a részletgazdagság nagyban már zavaró” – magyarázza a grafikus, akinek a célja kezdetektől egy saját, a rejtői hangulatot mégis őrző képi világ megteremtése volt, semmiképpen nem akart valamiféle Korcsmáros-epigon lenni. Az eredmény pedig önmagáért beszél: a magyar színpadokon még talán soha nem látott, 3D hatású látványvilág megteremtésében nagy szerepe volt a statikus kockákat „megmozdító” Nagy Tamásnak is.

Mindez persze csak olcsó hatásvadászat volna az ötletgazdag rendezés, Szűcs Krisztián flottul gördülő dalszövegei és a kiváló színészi játék nélkül. A sokszereplős regény minden karakterét persze lehetetlen volna egy másfél órás, zenés képregényszínház jellegű előadásban felvonultatni, ezért a Gorcsev Ivánt alakító Lengyel Benjámin kivételével mindenki több figura bőrébe bújik. Dankó István az összes megjelenésében remekel, és kivételes élmény Mikó István kiválóan éneklő-táncoló Vanek ura, ahogyan a Budapest Bár örömzenéje is. Az előadás legnagyobb érdeme mégis a kiadott egész: egy életigenlő, mégis furcsán szívfacsaró mese arról, milyen csodálatos fiatalnak, szabadnak és vakmerőnek lenni.
 
 
 




Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Kuttner Ádám