Másfél évtized sűrű magyar mikrotörténelme elevenedik meg a fotóamatőr Lissák Tivadar képein, aki 1934 és 1948 között rendkívüli humorérzékkel és intenzitással örökítette meg a hétköznapok rögvalóságát, a családi, baráti együttlétek kivételes pillanatait.
Néha a profi fotográfusoknak titkon tágra nyílik a szeme, amikor egy-egy képzetlen vagy autodidakta, de mindenképp a pálya széléről érkező fotós laza eleganciával nyit addig nem ismert távlatokat. Egy amatőrnek általában nincsenek tanult mintái, a munkából esetenként adódó megfelelési kényszerei, sem unalmas rutinmegoldásai, amelyek révén a profik anyagai időnként izzadságszagúnak tűnnek. Persze mielőtt előbbieket a mennybe meneszteném, utóbbiakra meg ráhúznám a vizes lepedőt, állítsuk vissza a világ rendjét: a profik azért mégiscsak profik, miközben olyan kivételes képességű, partvonalon kívüli fotóst, mint amilyen az 1909-es születésű gépészmérnök, Lissák Tivadar volt, nem ad olyan gyakran a sors. Éppen ez a kivételesség az, ami virtuális kalapemelésre ösztönöz, akárhányszor a munkáival találkozom: Lissák nyolcezer darabos hagyatékából éppen hat éve került fel több mint kétezer felvétel a Fortepanra. Képei azóta rendszeres szereplői fotókiállításoknak; egykori lakóhelyén, a II. kerületi Retek utcában és környékén készült fotográfiáiból pedig nemrég nyílt időszaki kiállítás a Fény utcai piacon.
Jegyezzük meg az elején: Lissák Tivadar soha nem a nagy nyilvánosságnak szánta képeit. A kor polgári szokása szerint passzióból, az emlékek rögzítése céljából, saját családja, közvetlen baráti köre vagy katonatársai számára rögzítette a hétköznapi élet pillanatait. Annak az időszaknak az első aranykorában járunk, amikor a gondosan rendezett fotóalbumok nézegetése a mai fogalmaink szerint kifejezetten intim közösségi élmény volt. Lissák fotóinak témakörei így igazából semmiben nem különböznek a korabeli megszokott amatőr felvételek tematikájától, erejüket sokkal inkább az a különösen erős humanizmus adja, ahogyan szelíd iróniával és humorral, ösztönösen jó emberismeretről tanúságot téve, a megfelelő pillanatokban nyomta le az exponálógombot. Fotói révén útitársai lehetünk a családi kiruccanásokon és a munkából adódó kiküldetéseken Visegrádtól Mátraházáig, Szolnoktól Kassán át Csíkszeredáig, Mariazelltől Bécsen át Szegedig. Ott vagyunk vele, amikor tartalékos tisztként egyenruhát ölt, a katonai kiképzéseken, a délvidéki bevonuláskor vagy a Magyar Királyi Honvédség mátyásföldi gépkocsiszertárában, ma már csak hírből ismert honi haditechnikai eszközök között bóklászva. És gyakorta részeseivé válunk a harmincas-negyvenes évek budapesti utcai életének is, valamint a születésnapoknak, esküvőknek és a vasárnap délutáni sörhabos ejtőzéseknek a legendás budai kerthelyiségek valamelyikében.
Anziksz
Asszonygyász ötvenhatban
Az 1956. december 4-ei asszonytüntetés a forradalom és szabadságharc szimbolikus lezárása volt. Sebestyén Mária véletlenszerűen került a menet élére, a rezsim azonban nem hagyta büntetlenül szerepvállalását.
Anziksz
Brenner János
Egy képemen, amely most került elő a fiókból, decemberhez méltó, sűrű pelyhekben esik a hó. Szánkón csúszom le az emlékműdombról, apám vár a völgyben. Első önálló szánkózás, felhőtlennek tűnő gyerekkor, a történelemtől érintetlenül.
Hívószó
Abban kell élnünk, ami most van
Az igazi pedagógus több, mint a tananyag átadója, ha valamit akkor ezt a karantén időszak biztosan bebizonyította. Varaga Péterrel a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium irodalom szakos tanárával beszélgetünk.
A hely szelleme
Jó itt lakni, jó itt élni
A Misztrál együttes alapító tagja, családapa, grafikus, fotós. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a hazai verséneklés egyik legmeghatározóbb alakja: két évtizede énekel verseket, fesztivált szervez, és újabban a magyar énekmondók, verséneklők megismertetése céljából interjúkat készít. Török Mátéval a Duna-part lelket betöltő nyugalmában beszélgettünk versekről, dalokról, a verőcei létről és jövő évi tervekről.
Hívószó
A természet törvénye
Őszre Erdőbényén beérett a szilva, a birs, a szőlő – de már januárban is tudták ezek a növények, amikor még a téli álmukat aludták a rügyek, hogy majd ez lesz a dolguk: megérlelni a termést. Beérni.
Anziksz
Irredenta Mikulás
1920 karácsonyán még friss volt a sokk: hangsúlyosabb volt a megnyugvás igénye, mint a revízióé. Később azonban az ünnepek is alkalmat kínáltak arra, hogy a gyerekekben elültessék az irredentizmus gondolatát.
