Járjuk be a hegyeket!

Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád

Megálló idő és folytonosság. Biztonságos menedék és zabolázatlan vadság. Végtelen csend és folytonos erdőzúgás. Mindez egyszerre fér meg a hegység szívében. Kirándulás tereken és korokon át a Bakonyi Bakancsossal.

Ahogy a falu fölé emelkedő kopár lejtőn megpihenve lenézek a völgyben meghúzódó kis házakra, amelyeket ölelésükkel óvnak és elrejtenek a köréjük magasodó hegyek, Hamvas Béla szavai jutnak eszembe: „Ennek a tájnak van fantáziája.” A domboldalra fehér sziklákból kirakott Bakonybél 1000 felirat csábított a kaptatóra. A helyiek által három éve, a település fennállásának millenniumán idehordott kövek felől szemlélve a múlt színei élénkítik a látképet.

1018 – végzek gyors fejszámolást. Ennyit írtunk, amikor már szerzetesek érkeztek a bakonyi rengetegbe. Hozzájuk csatlakozott Szent Gellért, akinek itt eltöltött éveiről legenda is született. A történet szerint a falu határában, az aranyló fűzfákkal övezett Szentkútnál élő szerzetes kunyhójába előbb egy szarvasborjú, később egy farkas tért be, a barát közelsége azonban megbékítette az állatokat, amelyek attól kezdve harmóniában éltek együtt.

„Miközben Bakonybélben szerzetesek imádkoztak, a néhány kilométerrel arrébb lévő sziklákon még a régi vallás hívei bujkáltak, és a hadúristennek áldoztak. Ennek emlékét ma a nevükben őrzik a hegyek. Oltárkő, Hegyeskő, Fehérkő, ezek mind-mind áldozati helyek voltak” –  a Bakonyt azóta is átjáró békés és mégis vad légkörről Mészner Viktor mesél.

A Bakonyi Bakancsosként ismert túravezetővel, a hegység útjainak és történeteinek legnagyobb ismerőjével a domboldalról leereszkedve a faluban találkozom. A bejárat mellé felfüggesztett két kirándulócipő jelzi, jó helyen járok. Az azonban korántsem mondható, hogy a férfi szögre akasztotta volna a lábbelijét. Még középiskolában a földrajztanára fertőzte meg a természet szeretetével, ő pedig harminchárom éve töretlen lelkesedéssel járja az országot. „Minden utamat túranaplóba rögzítem. Innen tudom, hogy ötvenkétezer-ötszáz kilométer van a lábamban. Ennek jó részét itt, a Bakonyban gyűjtöttem” – ad pontos választ a megtett távot firtató kérdésre. Mintha végigjárta volna az Egyenlítőt, és már javában róná a második kört.

Ez után a szám után már nem is csodálkozom, amikor megtudom, több mint kétszáz túraútvonalat ismer a hegységben. Legtöbbször azonban nem egyedül járja ezeket. Épp tíz éve szervezte az első vezetett túráját, amire akkor még csak egyetlen vállalkozókedvű természetjáró jelentkezett. Az egyből aztán lett kettő, majd öt és tíz, ma pedig hétvégenként már hatvan-hetvenen lépdelnek a nyomában.

„Semmi nem könnyebb, mint a Bakonyban eltévedni” – mondják. S noha vannak, akik tényleg emiatt csatlakoznak a csoportos kirándulásokhoz, a legtöbben más okokból érkeznek. „A túrázás megnyitja a résztvevőket. Időt és teret ad a kapcsolódáshoz. Vannak párok, amelynek tagjai itt ismerkedtek meg, régi barátok, akik hosszú idő után nálam találtak újra egymásra – magyarázza Mésznek Viktor, miért tartja közösségi élménynek a természetjárást, majd hozzáteszi: – Sokan néznek, mégsem látnak igazán. De a természetben el lehet engedni a tekintetet, csak kell valaki, aki megmutatja az embereknek, hová fordítsák.”

A Bakonyi Bakancsos a hegyi utakat járva a múltra irányítja a hozzá csatlakozók figyelmét. A kirándulások egyben időutazások is. A Szent Gellért óta eltelt évezred ugyanis újabb és újabb  legendákkal, mondákkal szőtte át az erdőket. E történeteknek a sokasága jó időre a rejtőzködés, a kivonulás, az ellenállás, a szabadság szimbólumává tette a környéket.

A Bakonyi Bakancsos Facebook-csoport immár több mint háromezer főt számlál. A tagok nemcsak a várható túrákról értesülnek itt, de közösséget alkotva egymással is megosztják kedvelt útvonalaikat, illetve olyan hasznos információkat, mint például hogy nyílik-e még a medvehagyma, vagy hogy babakocsival merre ajánlott kirándulni.

Ott vannak például Bakonyújvár ma már szinte a heggyel egybeolvadó romjai. A 16. században az erődöt a rablólovag Podmaniczky testvérek lakták. Nem messze tőle a Som-hegyen két barlang, a Kis-Pénzlik és a Nagy-Pénzlik a monda szerint a lopott kincseiket rejtette. Vagy tudta-e bárki, hogy egy bakonyi terület, Huszárokelőpuszta egy történelmi eseménynek – a helyi szegénylegények és a portyázó napóleoni seregek összecsapásának – állít emléket, a csata végkimeneteléről pedig a Franciavágás falunév árulkodik? És kinek ne jutnának eszébe a Bakony szó hallatán a maguknak a hegyek között menedéket találó betyárok, Sobri Jóska és Savanyú Jóska? Rómer Flóris bencés szerzetes már a 19. században azt írta, „szűnik lassankint a Ba­kony borzadalmas hírneve”.

Ám ahogy hallgatom a túravezető meg­annyi történetét a közeli szellemfaluról, Zsörkről, a Cseh Tamás óta fel-felbukkanó indiánokról, a hegyre oly sokszor leereszkedő ködről vagy arról, legyen tél vagy nyár, itt mindig hat fokkal hidegebb van, mint máshol az országban, úgy érzem, ha a borzadalmas jelző tényleg nem illik is a hegységre, a titokzatosságából még mindig őriz valamit. Ezt is Hamvas mondta jól: „a hegységek általában földrajzi helynevek. A Bakony nem az. A Bakony a magyar ember számára elsősorban mítosz”.

A most csak képzeletben tett körtúránk lassan véget ér. Újra a mában, a bakonybéli háznál találjuk magunkat. „Olyan kicsi ez az ország, mégis annyi rejtett látnivaló van benne, amit alig ismernek az emberek. Azért megyek, hogy ezek a fehér foltok megszűnjenek” – magyarázza már kifelé menet a túravezető, miért kel hetente háromszor útra. S arra is jó oka van, miért tér ide mindig vissza: „Bakonybél a hegység szíve. Nem véletlenül futnak át itt a leghíresebb túraútvonalak. Mint a szíven az erek. Érezni itt ezt az erőt. A természetnek ez a nagysága pedig az embert is formálja.”

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése