Lépj ki a világ hálójából!

Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

Ha jó időben jár Bakonybélben az ember, Szentkút felé menet egy takaros ház udvarán könnyen találkozhat a jókedvű családdal, amely az arra járókkal szívesen elegyedik beszélgetésbe. Az ismert dalnok, Cseh Tamás életének utolsó menedéke volt ez a ház. Ahogy a családja, ő is ismert volt közvetlenségéről, barátságosságáról. Itt találkozom Cseh Andrással, az énekes fiával. Együtt megyünk tovább a kápolnához bádogbögrével a kezünkben. Beszélgetés közben friss forrásvizet iszunk a lábunk mellől szedett medvehagymára.

Fel tudja idézni az első emlékét Bakony­bélből?

Egy nagyon intenzív emlékképem van kiskoromból. Lovas szekéren megyünk az erdőben. Zuhog az eső. A kocsi nagyokat zökken a tócsákban, én meg azt kiáltom: Csopka!

Hová mentek?

Indiánjáték volt. A táborhelyünkre tartottunk. Arra is emlékszem, hogy aznap éjjel hatalmas vihar csapott le.

Akkoriban egyértelmű volt, hogy az indiánjátékba belenevelik a gyerekeket is?

Féléves koromban vittek először, úgyhogy ebbe nőttem bele. Nem gondolkoztam azon, miért van így. Azt láttam, hogy a szüleim ilyenkor hosszú hajúak, ki vannak festve, és farkasdalokat énekel­nek a tűz körül. Ez volt természetes.

Nem volt félelmetes?

Legtöbbször nem, de van olyan gyermekkori emlékem, hogy az éjszaka közepén üvöltő harcosok vonszolják ki az apámat a tipiből. És éreztem is a veszélyt. Itt ugyanis nagyon beleélik magukat a játékba a felnőttek. Mindennek valóságos hangulata van. Igazából futnak, ordítanak, harcolnak, élnek. Indiánná alakulnak.

A gyerekeket is indián módra nevelik: vannak indián tanítások, beavatás?

Ó, persze. Egy ilyen helyen sok természetes beavatás van. Például elmenni a sötét erdőben fáért, vízért. Számos olyan dolog, ami egyébként nem történik meg egy gyerekkel. Ezek nem szertartások, mégis a beavatás részei. Aztán ahogy egyre nagyobbak lesznek a gyerekek, úgy vonódnak be a felnőttek életébe. És jönnek azok a beavatások, amelyek tényleg a felnőttek világába való belépést jelképezik: az első éjszakai őrség, az első hadi ösvény, az első gőzkunyhó.

Azt mondja, gyerekként természetes volt mindez. Ha már emlékeket idézünk: mi volt az első saját felismerése ebben a közegben?

Nehéz megmondani. Azt hiszem, kamaszkoromban lehetett. Napok óta tartott a játék. Ilyenkorra az ember már teljesen beleélődik az indián életbe. Emlékszem, egyik éjjel elkódorogtam a táborunktól, és leheveredtem a hegyoldalban. Ahogy ott feküdtem, meghallottam egy távoli település diszkójának dübörgő hangját: bah-bah-bah. És akkor erős felismerés tört rám arról, mennyi mindent elkövetünk a külső világunkban, hogy a belső világunktól távol tartsuk magunkat. Nem találtam fel ezzel a spanyolviaszt, ám ott akkor ez tényleg fontos felfedezés volt számomra.

Mit jelent az, hogy beleélődni?

Amikor elkezdődik, legalább három napnak el kell telnie, hogy az ember tényleg megérkezzen. Már az első nap felveszed az indián ruhádat, megépíted a tipit, fát gyűjtesz. De amikor harmadnapja beszélsz indián módra, akkor egyszer csak azt érzed: „beleélődtem”.

Mit jelent indián módra beszélni?

Olyasmit kell elképzelni, mint egy Cooper-regényben. Mindent úgy fogalmazunk meg, ahogy egy kétszáz évvel ezelőtti ember mondta volna. Nem használunk olyan szavakat, amiket a mai világban. Megfontoltan szólunk, és a témákat is az indiánlétnek megfelelően választjuk. Eleinte ez erőfeszítést igényel, de egy idő után természetessé válik, és egészen átalakítja az ember gondolatait. Egyfajta láthatatlan kovásza a játékunknak. Lassan mintha letekernénk belül a háttérzajokat.

1961-ben az akkor érettségiző Cseh Tamás és három barátja úgy határozott, hogy indián módra megküzd egymással egy általuk alig ismert vidéken. A Bakony hegység érintetlen erdeit indián területnek nyilvánították. Az első tíz évben a bakonyi indián csak fiúk játéka volt. Később bekapcsolódtak a lányok, asszonyok és az időközben megszületett gyerekeik is. Cseh András féléves kora óta játssza az idén hatvanadik évfordulójára emlékező indiánjátékot

Az indiánlét egyfajta meditatív állapot?

Olyan értelemben igen, ahogy a régi emberek életmódja is meditatív volt. Fát gyűjteni, tüzet rakni, ülni csendben az erdőben, lopakodni. Csupa olyan tevékenység, ami kisiklatja azt a zakatolást, amelyben a mindennapjaid töltöd. Aztán mint ahogy a sötétet megszokja a szemed, és elkezded jobban látni a dolgokat, úgy egyszer csak elkezded érezni a gondolatok és a természeti világ rezdüléseit. Mindez nagyon jó, csak megfoghatatlan, ezért félelmetes. Nem csoda, ha a mai ember sokszor tart tőle.

Felnőttként, ahogy bonyolultabbá válik a mindennapi élet, nehezebb vissza-visszatérni ebbe az állapotba?

Visszajönni a játékba nem nehéz. Inkább olyan, mintha felébrednénk egy hosszú álomból, és folytatnánk, amit abbahagytunk. Visszatérni a hétköznapokba, ami igazán nehéz. Mert minden egyszerűbben, nemesebben történik a játékban, mint a világban. Sokkal inkább élőnek érzi az életét az ember indiánként.

Ha ennyire összekapcsolódik az élet és a játék, akkor ez a civil pályáját is befolyásolja? Nehéz lenne elképzelni, hogy ebből a játékból valami zakós hivatali állásba térjen vissza az ember.

Nem tudjuk, milyenek lennénk, ha nem lenne indián. Több száz ember megfordult már a játékban, és szerintem mindenkiben mély nyomot hagyott. De azért olyan is előfordul, hogy valaki egy zakós hivatalnokot játszik két indiántábor között.

Mivel foglalkozik a civil életben?

Mindenfélével. Írok, illusztrálok, festek, zenélek. A Cseh Tamás Archívumban is segítek, ha szükség van rá. Mostanában az idősek, illetve a virtuális világból való kiszabadulás érdekel a legjobban.

A virtuális világról könyvet is írt Net­függők címmel. Az idősek is könyvtéma?

Évekig dolgoztam programszervezőként egy idősotthon-hálózatban. Ma is járok hozzájuk minden héten együtt nótázni. Egy barátommal készítünk egy könyvet: az idősotthonokban szerzett szürreális tapasztalatokból írunk történeteket, és festek hozzájuk. De ha már könyvek, most Izsák atyával, a bencés monostor perjelével is készül egy közös könyvünk.

Indiánok és szerzetesek?

Nem. A sivatagi atyákról szól. Nagyon sok tanító történet maradt fenn a korból, úgynevezett apoftegmák. Ezekből válogatunk egy tucatot. Én festek a történetekhez, Izsák atya pedig a szikár tanítások köré ír egy-egy novellát. Neki ugyanis hatalmas tudása van a korszakról, ezeket mind beleszövi, hogy jobban el tudjuk képzelni a negyedik századi környezetet, amelyben az atyák éltek. Néhány kép és novella már együtt van. De megbeszéltük, hogy nem sietünk, hanem a sivatagi atyák megfontolt tempójában haladunk.

Van valami, amivel siet?

Persze. Nem is vennének komolyan manapság, ha nem sietnék mindennap egy kört látványosan! De a covididőszak nagyon kedvező a titokban nem sietésre.

Arra igen, de a netről való lejövetelre nem.

Na, az nehezebb téma. Ma már az egész emberiség monitorral kel és fekszik a gyerekektől a nagyszülőkig. A pandémia alatt egy barátommal, Pintér Gergővel elindítottuk az „élőcsatorna-tisztítási” mozgalmat, hogy elősegítsük az offline világba való visszagyökerezést. 

Miért csatornatisztítás?

Mert az élő csatornáink eldugultak. Olyan programokat szervezünk, ahol az offline létet erősítő gimnasztikákat is végzünk az emberekkel. Trenírozzuk azokat a képességeinket, amelyek az internethasználat következtében kezdenek elsorvadni. Eddzük például az emlékezőizmainkat, a telefon nélküli egymásra gondolásra és együtt levésre szolgáló izmainkat is.

Ez mozgalom?

Igen. Félig viccesen hívjuk annak. De csak félig! Félő, hogy mire vége a járványnak, a társadalom teljesen elszokik a személyes kapcsolódásoktól és a nem online élményektől. Lassan újra fel kell fedeznünk a nem kibertérben történő dolgokat.

Mi az elképzelt jövő?

Egyrészről az egészen biztos, hogy a digitalizáció és az internetes fejlődés egyre nagyobb méreteket ölt a földön. Egyre inkább elmosódnak az online és offline lét közti határok. A folyamat nem fog magától megállni, irdatlan pénz és akarat van abban, hogy megtörténjen ez a végtelenül praktikus, csak szerintem kevéssé bölcs változás. No, most mi ezt nem hagyjuk, elkezdjük az élőcsatorna-tisztítást, és megmentjük szegény digitalizálódó emberiséget. Ez a projekt röviden.

„Mennyi mindent elkövetünk a külső
világunkban, hogy a belső világunktól
távol tartsuk magunkat”

Hogyan lehet egyáltalán eljuttatni ezeket a gondolatokat az emberekhez a világháló nélkül?

A szándékunk szerint elavulóban lévő internettel szemben a százszázalékos offline terjedés a célunk, de most még a kezdeti, türelmi időben online is fogjuk terjeszteni az ügyünket. Olyan ez, mint amikor feltalálták a telefont, de a fejlesztők még levélben meg távírón beszélték meg egymással a részeredményeket. De hogy komolyra fordítsam a szót, épp a minap volt egy megbeszélésünk Bérczes Lászlóval, így már hivatalos, hogy az idei Ördögkatlan fesztiválnak mi leszünk az egyik kommunikációs partnere. Offline, érti? Persze ez is vicces, de egy nagyon jó lehetőség, hogy sokakkal megismertessük a céljainkat.

Hogyan kell elképzelni: lesznek offline programok, beszélgetések a témában?

Lesznek beszélgetések, de főleg akciók és gyakorlatok. Például egyszerűbb üzeneteket élőláncban fogunk továbbítani a fesztiválon. Rengeteg lehetőség van, de még mi is csak most kezdjük el elképzelni a dolgot. Tudja, nem kell sietni.

Szentkútról a faluba jövet mindig megcsodálom a házukat. Jellegzetes bakonybéli kép számomra a látványa. Hihetetlen, hogy valaha bikaistálló volt.

Pedig így van. Romos, bedőlt falú házikóként ismertük évtizedeken keresztül. Itt jártunk el előtte szekerekkel az indiántáborba menet. Aztán egyszer megtudtuk, hogy eladó, és megvettük. És jellemző a papámra, hogy úgy hozta rendbe – saját kezűleg és barátok segítségével –, hogy tudta, ő már nem lehet majd itt.

Mondta, hogy besegít mint elsődleges forrás a Cseh Tamás Archívum munkájába. Milyen érzés önnek ez a munka?

Nehéz erről beszélni, mert amikor apám meghalt, akkor volt valami nagyon egyértelmű érzésem arról, hogy ő milyen. Utána meg láttam mindenhol azt a rengeteg régi felvételt róla. Aztán jött egy álmom: csengetnek, tudom hogy ő az, és belép egy hatalmas régi magnó az ajtón. Attól fogva tudom, hogy külön kell választanom magamban az élő emlékeimet róla, és az ő digitális lenyomatát.

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése