Szentjeim

Márton Áron

Szerző: Prieger Zsolt

Ha valami fura felvetésre egyetlen kifogástalan magyar egyházi embert kellene választanom az elmúlt évszázadokból, gondolkodás nélkül Márton Áronra voksolnék. A tényt, hogy egy időben élhettem vele ezen a szenvedéssel és árulással teli földön, csakis eksztatikus örömként, komoly kitüntetésként vagy isteni áldásként tudom értelmezni.

Ha rá gondolok, az is eszembe jut, hogy az ördögöt sokkal könnyebb elutasítani, ha szemből támad, mint ha hátulról ront ránk. Ha két irányból lovagol nekünk az apokalipszis legfélelmetesebb lovasa, sokkal nehezebb kivédeni támadását, hiszen tüzet prüszkölő gonoszsága elől menekülni úgyszólván lehetetlen.

Van, akinek mégis sikerült. Ráadásul ez a valaki – csak hogy még zavarba ejtőbb legyen személyes története – olyan fizikai megjelenést kapott az Úrtól, mintha Hollywoodból szalajtották volna fehér lovon az égiek a Kárpátok bércéig, hogy játssza már el Ben-Hur szerepét. Akinek ugye hercegi családjáról maga az Isten mosta le a leprát Krisztus hitével, de az én hősöm nem vágyott nemesi címre, megelégedett szegény székelyei szeretetével. Egy nyugtalan és beteg korszakban mutatott példát a huszadik század derekán, amikor mindenki más talán menekült volna: emigrációba, menedékbe, kényelembe, bárhova. Ő azonban sosem hátrált. Egy centit sem.

Ha nem lett volna pap, szónoki képességei messzire röpíthették volna az összes ranglétrán. Akár valami guanós világi létrafokra is pályázhatott volna könnyedén, de neki nem a látszat, hanem a szív volt egyedüli mércéje. Jól tudta, hogy Istennek a szívünk drága, az pedig kizárólag cselekedeteinkben fénylik fel, akár a monstrancia. Márton Áron szép arcára még a legborzasztóbb időben is kiült a lélek ragyogása. Soha nem akart megúszni semmit. Az övéiért pokolra ment, akár Krisztus.

De a gonosz csellel is jöhet, nemcsak erővel. Öltözhet talárba, a politikus mezébe. Az elnyomó diktátor vasálarcát pedig átfesthetik a szalonokban brillírozó sármőrére, szóval ember legyen a talpán, aki elválasztja ebben a világban a búzát az ocsútól. Ő viszont azt hirdette, hogy aki kitartó, aki Istenben állhatatos, aki hű, az bármikor könnyedén felismeri és legyőzi a gonoszt.

Jöhettek kirekesztő zsidótörvények vagy vörös felszabadítónak álcázott megszálló gonosz, mindkettőnek nemet mondott. A jutalma mindkétszer a mellőzöttség, a börtön, a lefokozás volt. Derűs volt akkor is, amikor rabruhába kellett bújnia. „Ez a minimum, amit Krisztusért megtehetek” – ismételte magában évekig. Ilyenkor csak felidézte jelmondatát: Non recuso laborem – azaz nem utasítom el a bajt, a munkát, a szenvedést, a nélkülözést. És valóban készen volt bármilyen útra. A börtön ilyen időkben nem szégyen, hanem dicsőség – mondta 1944-ben. Ő volt az is, aki kemény levelet írt Sztójay miniszterelnöknek és Jaross belügyminiszternek, felszólítva őket, hogy akadályozzák meg zsidó honfitársaik elhurcolását. Válaszul a kolozsvári hatóság kiutasította a városból. Igen, a mély és eltökélt hazaszeretet jutalma néha az, amikor az elvont haza nevében működő hazaárulók a nemzet fiaival packáznak. Nem sokáig kellett neki sem honfitársaival hadakoznia, mert 1944 végén már a történelem perverz fénytörésében a gonosz új arcát láthatta meg: a szovjet–román szörnypolitika vitézeit.

Mindent látott a pályán, mert már életében szent volt: a világ igaza, akinek a Jad Vasemben bérelt helye van, aki magyarként univerzális, és aki nem csak lózungokban lojális az övéihez. Szentként tisztelték, legendás csíksomlyói miséje előtt lovat ajándékoztak neki a gyimesi hívek, azon lovagolt az istendicséretre. De nem csak ezzel magasodott a tünékeny román politikai rend emberei fölé, akik nem mertek még a közelébe se menni jó ideig. Mert bizony a világi hatalmasok szemében sok volt a rovásán. Nemcsak az üldözött zsidók, hanem testvérei, a görögkatolikusok mellett is teljes mellszélességgel kiállt, amikor az állami szintre emelt román vallásüldözés kiiktatta egyházukat: „Készségesen bocsássátok rendelkezésükre templomainkat is” – hívta fel hívei figyelmét. Később a máramarosszigeti börtönpokolban volt is mit megbeszélniük a görögkatolikusok püspökével, mert – milyen humoros is az Isten – egy cellába kerültek.

Öt év után kapta csak vissza az imakönyvét. Szabadulása után az őt rajongásig szerető hívek mindenhol úgy fogadták, mint egy spirituális rocksztárt. A román hatóságok azonban nem tűrhették ezt a hatalmas népi lelkesedést, az ötvenes években tehát újra fogság várt rá. A püspöki palota rabja volt hosszú évekig. Miután egy évtized házi fogságot követően újra szabad lett, hívei mindenhová kísérték. Nem tágítottak mellőle, ahogy korábban a somlyói zarándoklaton sem. Úgy vigyáztak rá, mint az apjukra, a tanítójukra. Nem hittek a szekus hatóság vádjainak egy pillanatig sem.

Egyedül az ő tekintetének fényében hittek. Attól megnyugodott egész Erdély. Akkor költözött madárének igazán az erdőkbe. Akkor lettek tele farkasrohanással a havasok. Akkor teltek meg az elnéptelenedett falvak újra gyerekhanggal. Akkor énekeltek újra magyarul a bezárt iskolákban. Akkor lett élet. Mert Márton Áronnal együtt lélegezni, írásait olvasni kötelesség, politikai alkukat soha el nem fogadó szellemisége iránymutató minden autonóm kereszténynek.

Ha Erdélybe megyek, ma is Márton Áron a vezetőm, ha Csíkszentdomokosról, a szülőfalujából indulok a búcsúba, vagy ha Csíksomlyón várom a szentatyát térdig sárban, ő vezet fel a hegyre az oltárhoz. Isten küldötte, univerzális magyar, a hazát részvéttel szerető, okos, szép szentem a ma is élő Márton Áron.

További cikkek
A hely szelleme Közös kertünk

Dezsény Zoltán és felesége a világon is különlegesnek számító módon februártól decemberig termesztik a szebbnél szebb zöldségeket. Paradicsomi kertjük terheit és javait a ma már mintegy ötszáz fős közösségükkel osztják meg.

Műhely A látvány újító őszintesége

Az előző századforduló polgári derűbe oltott egzisztencializmusa és egyfajta látomásos atmoszféra egyformán jelen van a magyar festészet egyik megújítója, Ferenczy Károly vásznain.

A hely szelleme Jókor szüretelni

Bár ötödik generációs somlai borász, azt mondja, még az útkeresés fázisában tart. Barcza Bálint a szüret első napjaiban a százéves családi présházban látott vendégül.

Hívószó Ahol az élet van

Zics Ildikó szociális testvér, hivatásgondozó arra biztatja a szerzetesjelölteket, hogy bátran nézzenek szembe azzal, ami bennük van: a vágyakkal, a félelmekkel és a nehézségekkel. „Lemondásból nincs hivatás” – mondja derűsen.

Anziksz Brenner János

Egy képemen, amely most került elő a fiókból, decemberhez méltó, sűrű pelyhekben esik a hó. Szánkón csúszom le az emlékműdombról, apám vár a völgyben. Első önálló szánkózás, felhőtlennek tűnő gyerekkor, a történelemtől érintetlenül.

Műhely A legdrágább magyar

Az idén augusztusban kilencvenhét éves korában elhunyt Reigl Judit a tapasztalaton túli világ megjelenítésének eszközeként tekintett magára.