A hely szelleme

Pipacshon lányai

Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

Azt mondják, lovak között lenni ajándék. Ám nem csak ezt tapasztalhatjuk meg a sóskúti tanyán. Emberpróbáló kihívásokat és kőkemény munkát látunk. Két fiatal nőt, akik magas sarkú és szoknya helyett bakancsot és lovaglónadrágot húztak. Lovagolni tanítanak. És közben a szeszélyesen is csodálatos természetről, az emberi törékenységről, az erőről és a mindenek feletti gondviselésről is kezdünk megérezni valamit.

Bár mindössze félórányi autóútra van Budapesttől, a Pipacshon Lovasligetbe megérkezni olyan, mintha egy sokkal távolibb, egy egészen más világba csöppennék. Elég az a néhány perc, amíg lekanyarodva az autópályáról elérem a tanyát, hogy a gondolataim lekattanjanak a hétköznapi városi üzemmód bonyolult hálózatáról, és megadják magukat a természetközelség kiszolgáltatottságának. Ahogy a kedvesen csobogó Benta-patak felett átívelő hidacskán átérek, a kálváriadomb alatti völgyben birkákat terel egy juhász. A lovardához vezető hosszú, egyenes földutat dús legelők szegélyezik.

Ez a Sóskút melletti dombok ölelésében elterülő, közel tízhektáros terület olyan, akár egy filmbéli farm. De nemcsak a terület, az egész lovarda és a fából épített lovászház lépcsőjén rám váró két nő története is ihlethetne forgatókönyvet. Úgy áll ott, szemére húzott baseballsapkában és bakancsban Rózsa Klaudia és lovaglócsizmában Tar Éva, mint két tipikusan ellentétes vérmérsékletű és habitusú főhős valamely vadnyugati filmben, aki csak egymást kiegészítve és egymásra utalva juthat el emberfeletti próbatételek árán a hepiendig. „Néha tényleg olyan itt élni, mintha a McLeod lányai című sorozatban lennénk” – mondja nevetve Klaudia. Találó párhuzam, hiszen történetük is hasonlít a sorozatbeli két nővéréhez, akik féltestvérként megöröklik apjuk után az ausztrál farmot. A Pipacshon lányai ugyan nem rokonok, de Klaudia, aki beleszületett a lovas életmódba, álmát megvalósítva, nem kevés bátorsággal vágott bele huszonkét évesen a lovarda vezetésébe. „Sok minden mással is foglalkoztam korábban, ám rájöttem, hogy igazán boldog csak a lovak között vagyok. Egy hirtelen jött lehetőséget megragadva vettem át a lovarda üzemeltetését, és soha nem bántam meg a döntésemet, bármennyire nehéz is néha.” Éva pedig gondviselésszerűen került mintegy nővérként fiatalabb társa mellé. „Nem kerestem ezt a lehetőséget, egyszerűen rám talált. Bár azt mindig is éreztem, hogy majd valamilyen természetközeli dologban találom meg az utam, hogy visszatérek a gyökereimhez, amelyek faluhelyhez kötnek. Óriási ajándék, hogy annyi év szerkesztőségekben eltöltött, megfeszített munka után eljutottam a Pipacshonba” – mondja.

Remény hozta őt ide. A ló, amelyet ajándékba kapott, és amelynek a legmegfelelőbb helyet itt találta meg, a Klaudia vezette lovastanyán. Éppen jókor. Klaudia, noha gyerekkora óta erre a pályára készült – először ifjúsági díjugratóbajnok édesanyjának, majd különféle lovasképzéseknek köszönhetően minden szakmai tudás a kezében volt –, lelkesedése ellenére, segítség híján már kezdett kevésnek látszani álma megvalósításához. „Huszonkét évesen jó darabig visz a lendület, de nyilván az embernek még nincs elég tapasztalata. Sok mindent meg kellett tanulnom, hiszen a hétköznapokban másként működnek dolgok, mint ahogy azt az ember fiatal hévvel eltervezi. A lovak gondozása, a takarmány beszerzése, az oktatás, a bértartókkal való kommunikáció és a számtalan egyéb ügy intézése hamar túlnőtt rajtam – magyarázza a lovardavezető. – Nem volt takarmány. Nem voltak beszállítók. Infrastrukturálisan kiépítetlen volt a farm. Tűzoltásszerűen próbáltuk megoldani a dolgokat. Nagyon elkélt a segítség.” Éva falun nőtt fel, ám médiakarrierje a városhoz kötötte felnőtt életét. Először nem is gondolt másra, csak arra, hogy megtakarításából anyagilag megtámogatja a lovának otthont adó tanyát, amikor arra szükség volt. „Minél jobban beleláttam az itteni ügyekbe, annál inkább éreztem, hogy valójában sokkal többet kell tennem. Itt voltunk Klauval ketten lovász nélkül, állandó segítség nélkül. Egyre inkább azt éreztem, az élet mást vár tőlem. Emberileg és fizikailag is beleálltam a lovardai feladatokba. Teljesen.”

Öt évvel ezelőtt így kezdődött közös kalandjuk. Klaudia intézi a lovak gondozását és a lovasoktatást, vezeti a traktort, Éva pedig a céget – azaz intézi a hivatalos üzleti és pénzügyeket, a partnerekkel való kommunikációt. Ám valójában az élet a lovardában ennél jóval bonyolultabb. Vagy egyszerűbb? „Hiába tervezel, valami mindig történik, ami átírja. Ez pedig legtöbbször maga a természet. Itt megtanultam elengedni bizonyos dolgokat, hogy ne tervezzek nagyon előre, de mindig jelen legyek az adott helyzetben. Az életünk tele van kihívással. Számtalan olyan megpróbáltatás van, amit ki kell állnunk akár erőnk felett is. És ilyenkor nem gondolkozol, hanem teszed a dolgod, mindig azt, amit éppen kell, nem kevés kreativitással – mondja békés derűvel Éva. – Persze mindig vannak elképzeléseink, megvalósítandó projektjeink: mezítlábas koncerteket szeretnénk rendezni, csapatépítő tréningeket szervezünk cégeknek képzett szakemberek által, segítséget szeretnénk nyújtani gyermekeknek, fiataloknak és felnőtteknek a lóasszisztált pszichoterápia módszerével. A lovak különleges erejének segítségével gyorsan és hatékonyan lehet változásokat és eredményeket elérni akár egyéni, akár szervezeti szinten.”

Őriz ez a hely valami különös titkot, amelyet nem is igen lehet megfogalmazni, csak érezni a lovak hátán, hallani csendes szuszogásukban, a szomszédos erdő, a szél és a madarak hangjában. „A fecskék – mondja Éva – jó barátaink a rovarok miatt is. Várjuk őket minden tavasszal. Számontartjuk, mikor érkeznek, és elköszönünk tőlük, amikor elmennek. Hét új beállót építettünk a lovaknak az évek során a saját kezünkkel, s mára már mindegyikben van fecskefészek. Ilyen apró dolgok annyi örömöt tudnak adni nekünk. Ezek is segítenek abban, hogy még közelebb kerüljön az ember a természethez.” Hallgatom őket, s közben egyre jobban megértem, miért mondják, hogy lovak közelében lenni ajándék. És őszintén csodálom, hogy a kemény fizikai munka és a kihívások nem mélyítik, hanem épphogy kisimítják a ráncokat az arcukon, ahogy egymás után mesélik az emberpróbáló kalandokat. Évának az első itteni karácsony jut eszébe, amikor is szó szerint a környező istállók ajtaján kopogtattak segítségért. „Szenteste volt, és mi itt álltunk igazi istállói szegénységben közel húsz lóval, és nem tudtunk enni adni nekik, mert a beszállító nem érkezett meg időben. – emlékszik vissza – Körbejártuk az összes helyi lovardát. Mint a szent család, reménykedtünk, hátha valahol megkönyörülnek rajtunk. Pontosabban a lovainkon. Két bála széna elég lett volna… Végül néhány faluval arrébb jó szívvel adtak, így jó vége lett a történetnek. Ez ébresztett rá arra, mekkora felelősség van rajtunk. Azóta minden tavasszal beszerezzük az éves szénamennyiséget, hiszen az a legfontosabb, hogy a lovaink megkapják a megfelelő ellátást.” Aztán következett az az év, amikor sorra jöttek a viharok, az esők. „Azt hittük, már nem kell többször vödörszám hordani a sarat a pincéből, hisz annyiszor kitakarítottuk. Ekkor ismét leszakadt az ég, s árvízszerűen hömpölygött végig a tanyán az esővíz. Csak álltunk, és néztük, miközben nem tudtuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk – anekdotázik Klaudia –, de azt biztosan tudtuk, hogy egyszer eláll.”

És tényleg elállt. „Amikor már kevés volt a kettőnk ereje, akkor mindig jöttek emberek, akik bátorítottak és támogattak minket” – meséli Éva. A házat a vihar után a szomszédok és a falubeliek segítségével körbeárkolták, a farmon vízelvezető csatornákat ástak. Bértartói összefogás eredményeképp a fedeles pálya vihar tépte teteje kicserélődött. Záporok azóta is jönnek és mennek, de ahogy Éva fogalmaz: „Ha az ember nagyon eltökélt, és bízik abban, hogy nem véletlenül került oda, ahova, akkor mindig kap segítséget” És igaza lehet. Kettejük összekapaszkodása együttműködést hozott. A bértartókból és a lovagolni vágyókból közösség formálódott körülöttük. A lóállomány szinte megduplázódott, Klaudia lovasoktatói naptárába pedig egyre nehezebb időpontot találni. „Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, át kell élni őket. Bele kell nézni a gyerekek szemébe, amikor leszállnak a lóról. Olyan örömöt, amilyen akkor az arcukon van, kevésszer látni. Akaratlanul is felszabadulnak. Semmiféle gátlás, görcs, megfelelni vágyás nincs bennük. Ösztönösen kezdenek működni. És a felnőttek arcán is ugyanezt látni, ha eljutnak idáig” – mondja Klaudia, és szavai nyomán egyre érthetőbbé válik az állandó derű az arcán.

Azt is megtudom, nem a véletlen műve a filmbéli hangulat a lovarda körül. Az itt álló, ezernyolcszázas évek westernhangulatát idéző pajta ugyanis valóban egy filmforgatás kelléke volt. Méghozzá az Amerikai Egyesült Államok első alelnökének, John Adamsnek a birtokán állt egy minisorozatban, amelynek magyarországi forgatási helyszínei között Sóskút is szerepelt. Épp a patak völgyében rendezték be a honatya birtokát, ahol átjöttem. Az épületet onnan hozták át a Pipacshonba. De Klaudia élete is megihlette a műsorgyártókat – idézik fel nevetve az esetet, amikor néhány éve meghívást kapott az egyik kereskedelmi televízió valóságshow-jába. Ám ő nem ment. És mindinkább megismerve őt, nem is csodálkozom, hogy a képernyő helyett inkább a normális hétköznapokat választotta, amelyeknek az élet írja a forgatókönyvét. Még jó, különben ki tanítana ma engem lovagolni? – tűnődöm, vajon a véletlen, vagy a gondviselés miatt alakult-e így.

„Én sem gondoltam volna öt évvel ezelőtt, hogy magas sarkú cipő helyett gumicsizmát meg bakancsot fogok majd hordani – mondja Éva –, de úgy tűnik, a Jóistennek ezzel is van valami terve. Sokszor csak csendben, a háttérből figyelem a hozzánk érkező embereket, ahogy rácsodálkoznak a természetre, ahogy kapcsolódnak a lovakhoz, s közben egyre közelebb kerülnek önmagukhoz. Jól van ez így.”

További cikkek
A hely szelleme Dombtetőn nyíló kővirág

Hófehér falak, faragott terméskövek, halványodó középkori falképek és hűvös csend fogadja a látogatót a 14. században épült, Szűz Mária születésére szentelt nógrádsápi templomban.

A hely szelleme A malomhoz ne nyúljatok

Folyó sem folyik alatta, lisztet sem őröl már, mégsem hiába forog a nemeshanyi vízimalom kereke. A hatalmas köröket író szerkezet egy molnárdinasztia mélységeiről és magasságairól mesél.

A hónap embere Dr. Hardi Richárd

Dr. Hardi Richárd huszonöt év alatt tízezer szürkehályogműtétet végzett el Afrikában. Mégsem tartja magát csodadoktornak, csak egy átlagos szemészorvosnak, akit az különböztet meg kollégáitól, hogy nehezebb körülmények között dolgozik.

Hívószó Amikor minden a helyére kerül

„Hogy a legrosszabb napjaimon is teljes odaadással tudjak játszani, és képes legyek a lehető legtöbbet adni magamból a nézőknek. Vidnyánszky Attila a Kaposvári Egyetemen az osztályfőnököm volt, és mindig azt hallottuk tőle, úgy kell játszani, hogy minden este ül majd valaki a nézőtéren, aki először vagy utoljára van színházban."

Anziksz Bíbor palást és csípős nyelv

Négyszázötven éve született Pázmány Péter. A magyar ellenreformációt vezető bíboros érsek kíméletlen szitkokkal ment neki protestáns ellenfeleinek, politikai ügyekben viszont felettébb pragmatikusan gondolkodott – nemhiába látta meg benne az utókor a magyar kultúra egyik legfontosabb alakját.

Epreskert

Hiszen ez a csodák kertje. Ezek a csodák 1879-ben kezdődtek, amikor a kor jeles szobrásza, Huszár Adolf az akkor még külvárosi, gyalogutakkal szabdalt, már akkor is Epreskertnek nevezett ligetben telket kapott a fővárostól, hogy azon műtermet építhessen, és abban elkészíthesse a Széchenyi-téren ma is álló, hatalmas Deák Ferenc-emlékmű szobrait.