Reggel a fonódó villamoson

Szöveg: Bencsik Gábor

Fotó: fortepan

Éppen csak leheletnyi kékség színezi a fekete égboltot, amikor felszállok az 56-os villamos első járatára a hűvösvölgyi végállomáson. Egyedül vagyok az egész kocsiban, válogathatok az ablak melletti helyek között. Hajnal előtti béke ül a környéken, ilyenkor senki sem siet, van még idő indulásig. Különben is, a villamos nem a sietős embereknek való. Azon bámészkodni lehet, vagy éppen könyvet olvasni, közben türelemmel várni, hogy majd elvisz oda, ahova menni szeretnénk. A járaton, amelyiken most ülök, különösen bőven van idő, ez az egyik fonódó villamos, északtól délig és vissza bejárja egész Budát. Ötven percnél hosszabb a menetidő, az már egy kis darabnyi élet.

Az 56-os villamos a Moszkva téren 1955-ben

Fiatal férfi száll fel, előttem letelepszik, elő­veszi a mobiltelefonját, megnéz rajta valamit, aztán elteszi, néz ki az ablakon. Megszólal a csengő, záródnak az ajtók, indulunk. Fölöttünk az ég lassan kékesre színeződik, de az ágak között még éjszaka van, nem látom, csak tudom, hogy jó darabig magas fák között fut a villamosunk.

Van még néhány ilyen villamosvonal a városban, szívem szerint újra és újra végigutaznám mindet, hogy átéljem a természet, a városi lét és az ipari technika találkozásának harmóniáját. A villamos mintha őrizné azoknak az időknek az emlékét, amikor ez a három még nem került ellentmondásba egymással. Több mint százharminc évvel ezelőtt, 1887. november 28-án, hétfői napon délután fél háromkor indult el az első budapesti villamos a Nyugati pályaudvar elől, éppen onnan, ahol most a 6-os megáll. Ennek az 1000 milliméteres nyomtávú pályáját hamar felszedték, de szűk három év múlva már éppen olyan nyomtávon járt a körúti villamos, mint ma. Régi fényképek jutnak eszembe régi villamosokról, mindig szerettem nézegetni őket. Istenem, mennyire más világ volt itt az 1890-es években, még előtte a nagy millenáris ünnepségeknek, mennyire nem lehetett még sejteni sem, mi következik! Ki tudja, talán ugyanezt gondolják rólunk a mi utódaink, ha a mai 56-os villamosról készült fénykép kerül a kezükbe.

Utazom tovább, kiérünk a fák közül, kinyílik a táj, a szemközti domboldal mintha szentjános­bogarakkal volna teleszórva, úgy fénylenek az utcai lámpák. Ahogy haladunk előre, egy helyen a lámpák sora rövid időre fényfüzérré áll össze, aztán újra szétszórt pontokra bomlik. A derengés az égről most már leér a földre, de a változás olyan lassú, mint az óra kismutatójának haladása: ha figyelek rá, nem érzékelem, de ha másfelé fordulok, majd vissza, már arrébb áll, mint az előbb.

Változik a város képe is, egyre több a ház, egyre több az autó, már gyalogost is látni. Ismerős környék, emlékekkel teli. Balról elhagytuk a Napra­forgó utcát a bauhaus villáival, egyetemista koromban egy híres színésznő kertjét füvesítettem az egyik körül. Jobbra a ház, ahol Szentkuthy Miklós élt haláláig, a minden szempontból rendkívüli író, mindenki sajnálhatja, aki nem ismerte. A hosszú fasor, a ma rossz napokat látó kórház, itt születtem. Balra a Körszálló magasodik, életem első hat évében két utcával fölötte laktunk egy nagy kertben álló mosókonyhában, aminek olyan volt a teteje, mint egy vasúti vagonnak (boldog gyerekkorom volt). Ha sokáig lakik valaki egy városban, végül minden zugát belakja, minden utca és ház emlékeket hordoz a számára, és egy hosszú utazás a villamossal a saját múltjába tett kirándulás is egyben.

„Ötven percnél hosszabb a menetidő,
az már egy kis darabnyi élet”

Régen ha siettem, busszal mentem, de ha ráértem, mindig a villamost választottam. A szívemnek a legkedvesebb a 38-as volt, magas, öreg, háború előtti kocsik közlekedtek ezen a járaton, azokkal a bizonyos csíkos lécpadokkal, a plafonról függő, csepp alakú fogantyúkkal, a lépcsőn súlyos vasráccsal. A vezető csupán függönnyel elválasztva ült elöl, ráütött a csengő félgömb formájú gombjára, ha jelezni akarta az indulást. A temető mellett vezetett az út, a 38-as sokszor vitt az orrán halotti koszorút, kényelmesen zötyögve fél óra alatt tette meg a néhány kilométert a Hungária körúttól a Blaha Lujza térig.

Mire a Széll Kálmán térre érünk, fényes kora reggel van, de még nem a sietős időszak, az emberek a téren kényelmesen lépkednek, sokan leszállnak, sokan fel, megyünk tovább. Érdekes, hogy a Vérmezőn nincsenek igazán nagy fák, mintha még fiatal lenne ez a park, pedig milyen hosszú múltja van! Jobbról a krisztinavárosi templom, itt kötött házasságot Széchenyi István 1836. február 4-én, gondolatban kalapot emelek előtte. Jó érzés a nagyok nyomában járni. Megyünk tovább, keresztül a Tabánon, fájóan hiányzik az innen eltűnt városrész, még ha tudom is, hogy több volt itt a málló vakolatú szegénység és kevesebb a romantika, mint amit az utókor idegondol.

Le a szép ívű Erzsébet híd alá, végig a Duna-parton, át a Gellért téren a Bartók Béla útra. Szerethetővé nemesedett ez az út az utóbbi évtizedekben, vendéglők, galériák, régiségboltok, kár, hogy az aprócska antikvárium a Gárdonyi téren nincsen már meg. Kiérünk a körtérre, eddigre már sietőssé érett a reggel, munkába, dolguk után igyekeznek az emberek. A villamos utazóközönsége itt is nagyrészt kicserélődik, de a fiatalember, aki a végállomáson utánam szállt fel, még marad. Végtére miért ne vezethetne éppen erre az ő útja is?

A körtér mindig is a villamosok tere volt, ez megmaradt. Korábban sokkal több vonal volt Budapesten, a Váci úton ki egészen a Megyeri csárdáig, a Thököly úton, a Rákóczi úton, a Szentendrei úton, a Podmaniczky utcán, sokfelé. Aztán kezdtek eltünedezni, mintha a lejárt, érvényét veszített múltnak lennének maradványai. Pedig a villamosok fontos alkotóelemei az emberléptékű nagyvárosnak. Buda­pestiként is örülök, hogy jár a villamos Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, és sajnálom a pécsit, amiből mára csak egy pár méteres sínpár maradt a Jókai téren. Pedig azt, hogy mit jelenthet egy villamos egy történelmi belvárosban, az isztambuli példa igazolja: annak a járatnak ma már forgalmi jelentősége nincs, de az emberek rajonganak érte, mindig tele van.

Még hosszú az út a körtértől, de nekem már idegen vidék, emlékek nem kötnek hozzá. Egykori gyárépületek, lakótelepek között megyünk, aztán elhagyjuk azokat is, a budafoki kocsiszínt, és végül megérkezünk Budafokra, a kissé rendezetlennek tűnő, mégis vonzó kisvárosba, ami a főváros része ugyan, mégis önálló életet él. Itt ér véget a mai utazás a budai fonódó villamoson, reggeli napsütésben. És még egy sor villamosvonal vár arra, hogy végigutazzam rajta végállomástól végállomásig.

Hasonló tartalmak

A varázsló kertje

Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén.

Amikor megszólalt az újság

Ritter Aladár fejébe vette: hangot tartalmazó műanyag hártyát rögzít a nyomtatott szöveg fölött, s így lemezjátszóra helyezve hallgatni is tudjuk újságját.

A Vaskapu és a millenniumi magyar csalódás

A magyar kivitelezésű Vaskapu szoros 1896 egyik legfontosabb presztízsberuházása volt. Az átadóünnepségen azonban zavaros sajtóhírek szerint nem tették ki a piros-fehér-zöld zászlót. Robbant is a botrány.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése