Szárba szökkent művészet

Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

Még épp csak kinyílt előttünk csongrádi – bokrosi – tanyájának kapuja, máris ott találjuk magunkat Balla Attila műhelyében. A festékmaradványoktól, papír és más, ismeretlen anyagok maradékától első ránézésre kaotikusnak tűnő egykori tanyasi iskolaépületben nem csak egy fizikailag körülhatárolható festőműhelyt fedezünk fel, hamarosan a művész belső alkotói tere is feltárul előttünk.

Megzavartam, épp dolgozott?

Tudom, durva háborús állapotokat mutat most a műhely. Ezek a tegnap estémnek a nyomai. Nem mindig így néz ki, de most sokat küzdöttem. Nem is jött össze egyik kép sem.

Nem jött az ihlet?

Kétféle állapotban szoktam festeni. Vagy lendületesen, akkor minden szinte magától a helyére kerül, vagy nagyon kell kutatnom és küzdenem. Ilyenkor tavasszal, amikor újrakezdem a munkát, még sok kaotikus érzelem kavarog bennem. Ezek nem engednek olyan könnyen abba az alkotói tudatállapotba belépni, amelyben én dolgozom.

Le tudná írni, milyen ez a tudatállapot, és hogyan lehet elérni?

Azt szoktam mondani, hogy én belső, tiszta, pszichotikus energiákkal dolgozom. Sokféleképpen előidézhető, de maga az alkotás az, ami végül beindítja és mobilizálja a belső energia­rendszert. Megérzi az ember az olajfesték szagát. Rámegy a vászonra, beindítja az első egy-két gesztust, meghúzza az első színeket. Ezek azonnali pszichés visszacsatolások, amelyek megnyitják a mélységeket, és lehetővé teszik az alkotást. 

Dunaújvárosi kiállításának megnyitóján Kozák Csaba azt mondta önről: „A festészetet nem szakmának, még csak nem is elsajátítható hivatásnak tekinti, hanem életmódnak, létformának.” Mit jelent ez?

Azt, hogy a festészet számomra folyamatos jelenlét. Nem lehet úgy csinálni, hogy majd hétvégén, szabadidőmben festegetek egy kicsit. Én a festészetnek élek. Azt hiszem, ez a környezeten is látszik, ami körülvesz. Minden ehhez igazodik. Az év minden napja ennek van alá­rendelve. Így húzom a művészet igáját. Ez egy ilyen szolgálat. Egy életen át tartó szolgálat.

Csak így lehet művésznek lenni: ez az ára?

Nem gondolom. Sokféleképpen lehet. Kérdés, egyáltalán mi vagy ki a művész, s mi a művészet.

Ön szerint mi?

Hogy őszinte legyek, én nem tartom magam képzőművésznek.

Izgalmasan hangzik. Magyarázza meg!

Itt és most például nem vagyok az. Csak akkor vagyok képzőművész, amikor festek, alkotok. Amikor abban a pillanatban, abban az állapotban vagyok, és képes vagyok együtt áramolni a munkafolyamattal. Gyakorlatilag terápiaként használom a festészetet a belső energiáim rendben tartására. Ha nem festhetnék, abba lehet, hogy belehalnék, mert a saját energiáim ellenem fordulnának. Rengeteg dolgot a festés által tudtam feldolgozni önmagamban. Tehát nem mondhatok mást, mint hogy a képző­művészet számomra mindenféleképpen szubjektív történet. Hogy másoknak mit jelent, azzal nem igazán foglalkozom. Néha azon is csodálkozom, másnak miért tetszik, amit csinálok, miért veszik meg az emberek.

Nem akarja megfejteni?

Dehogyisnem. Sokat gondolkodtam rajta. Carl Gustav Jungnak a tudat különböző rétegeiről szóló piramiselmélete szerintem sok mindent megmagyaráz. Eszerint a piramis csúcsán az egó áll, vagyis az az éntudat, amellyel jelen vagyunk a világban. Minél mélyebbre megyünk, annál egyetemesebb tudat alatti rétegekbe jutunk. Személyiségünk olyan, mint a jéghegy: sokkal több van a felszín alatt, mint a hegy csúcsa. Jung elmélete szerint a tudattalan a felszín alatt a végtelenbe tágul. Minél mélyebbre ásunk tehát, annál inkább idő- és kultúrafüggetlen rétegeket fedezünk fel, és egy bizonyos szint után minden emberben azonos kollektív tudattalan információk rejlenek az archetípusok formájában. Az én festészetem pedig épp erről szól: lefúrni a léleknek, a tudatnak ezen mélységeibe, és onnan felemelni, felhozni valamit.

Tehát azért érint meg a műalkotás, mert egyetemes, így a befogadó is magára ismerhet benne?

Igen. Ami egy jó műalkotásban megjelenik, az mindannyiunkban ott van. Csak nem tudjuk megfogalmazni, kimondani, vagy magunktól nem vesszük észre. De ez nem is baj, mert a jó kép mindig nehezen verbalizálható, ahogy a jungi archetípusok is többnyire szimbólumokkal üzennek, nem pedig szavakkal. Amikor festek, a képzőművészet olyan eszközeivel dolgozom, mint a harmónia, az esztétika, az arány, az egyensúly. Mindezt transzcendens egységbe foglalva, de nem konstruálom meg előre a képet. Azt is mondhatnám, nem tudom előre, mi lesz belőle. Időnként beindítom a folyamatot, majd leállítom. Elindítom, megállítom. És így megy végtelenszer az életemben. Ez egy olyan izgalmas folyamat, amit nem tudok elengedni. Ezért életmód számomra a festészet. Amikor festek, mindig saját magamba lépek be, egyre mélyebbre ások, és időnként olyan dolgok jönnek fel, amelyeknek van valamiféle üzenetük.

Akkor úgy is fogalmazhatnánk: művész az, aki le tud menni a tudattalan mély rétegeibe és onnan felhozni valamit?

Határozottan. De mindenképp kapcsolatot tud teremteni.

Csak a lélek mélységeiről van szó? Képei között találni több olyat is, ami épp ellenkezőleg, mintha éteri magasságokba emelkedne, hogy onnan tekintsen le.

Lehetséges. Volt egy ilyen korszak valóban, amikor mintha várostérképek vagy nyomtatott áramkörök jelentek volna meg a képeimen.

„Mindig is élt bennem a vágy a tisztán festői festészet művelése, a transzcendens hangulatok, tudatállapotok képi megjelenítése iránt” – vallja önéletrajzában. Ez lehet a magasság?

Nézze, transzcendencia nélkül szerintem eleve nincs jó képzőművészet, csak üres, semmitmondó és pusztán dekorációs célt szolgáló alkotások. Említettem már, hogy a festészet nekem terápia. Azt mondanám, hogy egy idő után már fölé tudtam szállni, és nemcsak belülről, hanem felülről tekinteni a dolgokra. Sokat szelídültek a ké­peim az évek során. Nincsenek már olyan nagy indulatok. Sokkal átgondoltabbak, meditatívabbak, ahogyan én is. Hisz azok a dolgok, amelyek korábban érdekeltek, már nem foglalkoztatnak.

Balla Attila 1959-ben született Baján. Gyermekkorát Dunaújvárosban töltötte. A hetvenes években olyan művészek alkottak és tanítottak a városban, mint Palotás József, Birkás István és ifj. Koffán Károly. A középiskolás Balla
az általuk vezetett rajzkörben alapozta meg későbbi művészi pályáját

1981-ben Svédországba emigrált, ahol felvételt nyert a stockholmi iparművészeti főiskola alkalmazott grafika szakára. 1988-ban tanulmányi ösztöndíjjal hazajött, és vendéghallgatóként három évig tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A nyolcvanas évek végétől több kiállításon is szerepelt Svédországban, Németországban, Francia­országban és Magyarországon. Műveit közgyűjtemények is kiállítják

„A festészetem erről szól: lefúrni a lélek mély rétegeibe,
és onnan felszínre hozni valamit”

Ezt a meditatívabb, átgondoltabb művészi korszakot az addig megélt tapasztalatok hozták elő, vagy az, hogy felfedezte a természetben való alkotást, a plein air festést?

Azt hiszem, mindkettő. Tényleg nagy fordulat volt, amikor 1989-ben a műteremből kimentem a tiszasasi tájba festeni. Iszonyú frissen, iszonyú lazán. Elkészült ott három jelentős kép. És akkor berobbant minden. Akkor ismertem meg igazán a színeket. Ezután mondtam ki magamnak: festő lettem. Addig csak előre átgondolt, konstruált képeket készítettem. Így hívtam a munkáimat. Ám mindig tudtam, az még nem festészet.

Képeinek jellegzetessége sokszor az egyedi anyaghasználat. Ez hogyan alakult ki?

Az anyaggal mindig is foglalkoztam. Nyolc évet éltem Svédországban, ahol az iparművészeti főiskolán tervezőgrafikusnak tanultam. Ez az intézmény erősen megőrizte a bauhaus azon szemléletét, hogy először ismerd meg az anyagot, amivel dolgozol, és abból induljon ki az alkotásod. Ebben az időben sokat jártam az etnográfiai múzeumba, ahol megfogtak a régi maszkok. Láttam, hogy bár fából vannak, felületük valamilyen sárszerű terrakotta anyaggal van betapasztva. Megtetszettek ezek a felületek, és elkezdtem kísérletezni, miként hozhatnék létre hasonlót, de úgy, hogy birtokolja azokat a tulajdonságokat, amelyektől időtálló műtárgy lesz. Gittet, csemperagasztót, üveggyapotot, színezett homokot, mindenfélét használok.

És itt vannak ezek a jellegzetes, óriási, kézzel merített papírok.

Na, annak érdekes története van.

Elmeséli?

Mivel középiskolás koromban elkezdett érdekelni a rajz – jártam is Dunaújvárosban egy rajzkörbe, ahol az egész művészi pályámat megalapozták –, első munkám az lett, hogy dekoratőrként dolgoztam a dunaújvárosi papíripari vállalatnál. Itt már beleláttam abba, hogyan készül a papír, mik a technikák, hogyan préselik a cellulózt és a többi. Aztán, mint mondtam, kikerültem a svéd iparművészeti főiskolára, ahol első évben elküldtek minket a háromszáz éves Lessebo-papírgyárba gyakorlatra. Itt három hetet töltöttünk el, és közben megtanították a kézi merítés technológiáját. Ez szépen elraktározódott az agyamban, míg aztán már Magyarországon a Képzőművészeti Főiskola második évében elő nem tört belőlem az igény arra, hogy a gesztus jellegű munkáimhoz elkészítsem a saját nagy méretű papírjaimat.

Így született meg 1995-ben a Budai Papír-Manufaktúra.

Igen, mert akkor összevásároltam minden eszközt, ami a kézi papírmerítéshez kell. De soha nem volt szándékomban nagy mennyiségben papírt készíteni. Engem kizárólag a saját alkotásaim részeként érdekelt a papírkészítés.

Tehát az anyag, a technika az ön számára nem a forma, hanem a kifejezés része?

Abszolút. Ha van egy impulzus, az már megadja a formát is. Az alkotásnak – én legalábbis így élem meg – mindig van egy belső, öntörvényű világa, ami nem engedi, hogy azt csináljak, amit akarok. Kialakul egy párbeszéd az anyaggal, amit használok – a vászonnal, a meglévő felülettel, az addig elkészített képpel –, és ez lendít tovább és tovább. Nem én használom az anyagot, hanem az használ eszközként engem, és én gyakorlatilag a médiuma vagyok egy folyamatnak. Én ebben hiszek. Akkor lesz jó az alkotás, ha hagyod megtörténni a dolgokat úgy, ahogy azok alakulnak, és nem te akarod eldönteni az éntudattal, hogy mi legyen. Előfordulhat például, hogy egy vödör lakk ráborult a félig kész képedre. Ilyen helyzetben nem szabad kétségbeesni, mert ez is a folyamat része. Nem véletlenül történt.

Így alakult az a képe is, amelyen búza nő ki a papírból?

Pontosan. Szalmát és töreket gyűjtöttem a mezőn, és belekevertem a papír alapanyagába, a nedves cellulózőrleménybe, mikor merítettem. Az egészet ott hagytam hétvégére a műteremben. Mikor pár nap múlva visszamentem, meglepetten láttam, hogy az észrevétlenül benne maradt csíra okán szárba szökkent az alkotásom. Engedtem, hogy megtörténjen, és nagyszerű dolog született belőle.

Hasonló tartalmak

A lassúság dicsérete

Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a 2021. júniusi Magyar Krónika a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól.

Megint a régi lemez?

Lemezboltról lemezboltra jártunk, hogy megtudjuk, ma, amikor pár ezer forintért elérhetőek a hatalmas zenei archívumok, miért nyúlnak egyre többen a bakelitek után.

Idők vándora

Találkozás Zalka Imre vándorfényképésszel, aki több mint százéves fakamerájával örök érvényű képeket készít.

Minden tekercs külön világ

Az évtizedek óta közösen dolgozó alkotópáros, Zsigmond Gábor és Krasznai János a belvárosban teremtette meg az analóg fényképészek kánaánját, a Főfotót.

Szép lassan előjön a kép

A hazai analóg fényképezés és kézi laborálás világában központi helyet betöltő lab4art munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.

A tökéletlenség tökéletessége

A tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal – vallja Szabó Ádám Csaba keramikus, akinek különleges tényérjain sztárséfek szolgálják fel ételeiket.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése