Törik – el, össze, le

Szöveg: Smid Róbert

A kilencvenes évek elején Erdélyben induló Előretolt Helyőrség irodalmi csoportosulás tagjaként László Noémi nemzedéktársaihoz hasonló költői utat járt be. Az ő pályájának kezdetét is meghatározta a hagyomány megújítására irányuló törekvés, illetve a saját hangnak az elődökén keresztüli megtalálása és érvényesítése – ideértve az akkor élő irodalom képviselőit, Kányádi Sándort vagy Szőcs Gézát, és a klasszikusokat is, mint Kosztolányi Dezső vagy József Attila. Ez azt is eredményezte, hogy a lírai megszólalás képzeletbeli ingája az egymást követő kötetekben, sőt egy köteten belül is gyakran lengett ki az úgynevezett szövegirodalom és az énközpontú, vallomásos beszédmód között – erre példa a Százegy (2004). A Műrepülésben az eddigi életmű e jellemzőjére szolgál több vers is reflexióként, ebből a nézőpontból pedig a költészet önértelmezése történik meg a kötetben.

A Műrepülés cím egy, a fentebb említettől eltérő, de ugyanúgy a lírához kötődő kettősségre utal: a költészet egyrészt érthető művészetként, illetve kunsztok sorozataként, másrészt a mű előtag a műviségre is utalhat, tehát arra, hogy az írás légiessége, a versakrobatika nemcsak megcsinált dolog, de az általa nyújtott szárnyalás élménye illuzórikus. Erre alapozva a versgyűjtemény több darabja is élet és irodalom ellentétét dolgozza fel, leginkább az alkotói lét magányára, a kiüresedésre fókuszálva: „sűrűn teleírt életekben / üresen éktelenkedik / a főrovat” (Kazuo). A szövegek megvilágítják a költő kettős világban létezését, hogy az egyszerre lakozik a hétköznapok prózaiságában és az irodalom nyelvi szférájában. A kötetcímadó vers az én megsokszorozásával párhuzamosan – „Hányadik én a létező. / Honnan tudom, hogy ő csakugyan ő” – számol be az egységes személyiség széttöredezettségéről és az így kapott részek cseppfolyóssá válásáról a következő alliterációkkal: „Törött, repedt vagy csonka-csorba csak.” Ezért nem meglepő, hogy a teljes elbizonytalanodást mondja ki a szöveg akkor, amikor megszólalója azt sem tudja, „kinek mije, minek kije”, mely utóbbi szókapcsolatban a minek érthető miért jelentésben is, az ez által sugallt okafogyottságot pedig csak megerősíti, hogy végül úgyis mindegyik én a feledésbe hanyatlik: „Ez eltörött, az összetört, letört. / Magába fogadja mindet a föld.”

De az irodalmi térben nem pusztán szabadabban fel lehet térképezni a saját személyiséget, vállalva annak darabokra hullását is, hanem olyan események is megtörténhetnek, olyan kapcsolatok is létrejöhetnek ott, amelyek a fizikai valóságban lehetetlennek bizonyulnának. Ezek közé tartozik az, hogy a képletes megnevezések szó szerinti értelmüknek megfelelően viselkednek („lángelmém égni rest” [Lépcső]), vagy maguknak a szavaknak az énhez hasonló széttöredeződése és megsokszorozódása („hullaláng / hull, hull, kerengve hull miránk” [Igaz]). Sőt még a ragok is önálló életre kelnek, és az általuk alkotott új szóalakok mint idegenek jelennek meg az olvasó szeme előtt (Éjféli csend), az igekötők pedig ellentétes jelentéssel telítődnek, amint szavakhoz kapcsolódnak, ilyen az „összeroppan, összeforr” kapcsolata a Test című versben.

László Noémi 1973-ban született Kolozsváron. Sziveri János-, Zelk Zoltán- és József Attila-díjas költő és műfordító. Magyar–angol szakon végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, itt lett az Előretolt Helyőrség irodalmi csoportosulás alapító tagja. Tolmácsként és fordítóként is dolgozik, többek között ő William Butler Yeats egyik honosítója. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, valamint a Szivárvány és a Napsugár című gyerekfolyóiratok szerkesztője. Költészetét 2020-ban Balassi Bálint-emlékkarddal ismerték el. Főbb művei: Az ébredés előterében (1996), Százegy (2004), Papírhajó (2009), Bodzabél (2017)

A kötet nyitó- és záróverse párversként áll előttünk, a Kétezer-tizennyolcban-nak ugyanis több aspektusból nézve is inverze a Pont. Először is előbbi rímtelenül kíván megíródni, szabadversformában mégis él páros és keresztrímekkel, az utóbbi pedig bár hangsúlyozza, hogy „a rímtelen vers nem írja magát”, nem csengenek össze benne a verssorok. Másodszor, a Kétezer-tizennyolcban a költészettörténet meghatározó témáit és motívumait jeleníti meg azzal, hogy az egyes strófák a tájlírától a társadalmi kérdéseken keresztül a nyelv önmagára utalásáig (a „képletesen vett” kifejezés így maga lesz egy szókép a versben) játszanak rá bizonyos beszédmódokra, a Pont pedig a saját magára koncentráló beszélő versének mutatkozik. Ennek megfelelően előbbi rögtön az olvasó megszólításával kezd, hogy aztán számára az alkotás praktikus tényezőit leplezze le – a versszerkezet megalkotásától a szöveg folyóiratközléséig –, utóbbi viszont önmegszólító versként arról tanúskodik, hogy nincs egy olyan egységes személyiség, amely magát közvetíthetné a versen keresztül. A költemény hangját így inkább meghatározza a nyelvi megelőzöttsége – vagyis amit előtte már leírtak –, mint az, hogy szerzője miként viszonyul a vershez; ezért esélye sincs a köznapi értelemben vett radikálisan újat vagy mást létrehoznia, ad absurdum önmagát megújítania.

A két vers által határolt tér egyik izgalmas vállalkozása a Tenger címet viselő szonettkoszorú, amely a folytonos változást nem a romantikában bevett módon teszi kozmikussá, hanem a világban működő fizikai törvények felől, ennyiben felfüggesztve a stabilitást az erózió képével („A föld magába hiába zár: / a tenger hulláma mindent kitár” [X.]), és még a megértést is fizikai síkra tereli („a megértés is éppen annyit ér, / amennyit görbül súlyától a tér” [XI.]). A szonetteknél jelentkező feszes retorika pedig érthetővé teszi, hogy a költő mint üstökös motívuma miért értelmeződhet át az olyan kijelentésekben, mint hogy „közös pályára sem lelsz semmivel” (I.). László Noémi komplex égitest-metaforáit képileg is szépen kibontják Kürti Andrea illusztrációi, amelyeknek – és az igazán exkluzív könyvpapírnak – köszönhetően igazi kézműves kiadványként szállítja olvasóját a Műrepülés a költői létmód nagy magasságai és mélységei, a szorongató határhelyzetek és a rögeszmés boldogság között.

László Noémi: Műrepülés. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2020

Hasonló tartalmak

A fényérzékeny anyag misztériuma

A digitális kamerák, majd az okostelefonok revolúciójával hiperinflálódott a fénykép. Válogatásunkban hét fotós nyúl vissza a predigitális korba.

Az angyalok nyelvi természetrajza

Halmai Tamás új kötetével nemcsak számot vet azzal, ahogyan a nyelvbe zárkózó költészet feloldódik a divatos irányzatokban, hanem tevékenyen hozzájárul az integrációhoz.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.

Összes tiltása
Összes engedélyezése