Véső Isten kezében
Szürke máz kerül a szépen megformált, sárszínű bögrékre, tányérokra, lámpabúrákra, mosdótálakra, hogy aztán színes, fényes tárgyakká alakuljanak a kemencében. A városlődi Ecce Home kerámiaműhelyben a csodálatos átváltozás mindennapos jelenség. A csodához azonban ötletre, elszántságra, alázatra és türelemre is szükség van – tudjuk meg beszélgetésünk során Meixner Etelkától, aki férjével együtt hozta létre a vállalkozást. S ahogy a családi műhely és az otthon is összefonódik, úgy a porcelántervező művész alkotáshoz és az élethez való hozzáállása is elválaszthatatlan egymástól.
 


Ahogy belép a házukba az ember, egy pillanat múlva otthon érzi magát. Erre utal a márkanév?
Az Ecce Home ma már nem igazán márka, nem egy teljesítményalapú keramikus cég, hanem egy személyes, meleg, otthonos életérzés. Mi nem bevételben mérjük a vállalkozásunk sikerét, hanem a családi összboldogságban. Lehetnénk nagyobbak, készülhetnének futószalagon a termékeink, ha akarnánk. Az ember mindig addig megy, ameddig szeretne, de mindennek megvan az ára. Az élet minden útelágazásánál dönteni kell, mi a cél, mi áldozható fel, mi nem. Nálunk az a cél, hogy se a mi, se a fiunk lelke ne legyen a munkánknak alárendelve. Olyan szép, hogy ez benne van a névben! Pedig egyáltalán nem ezért választottuk.
 
Akkor miért?

Mielőtt elindítottuk a vállalkozásunkat, én tíz, a férjem harminc évet Herenden dolgozott. Már alá volt írva a felmondásom, én meg ültem az üres műhelyünkben, a rozsdás kemencénk mellett, egy gipszeszsák tetején. Ahogy körbenéztem, kínomban mondtam magam elé: „Íme az otthon. Erre vágytál.” Mint a Bibliában, mikor a bírái így gúnyolták Krisztust: „Íme az ember!”, miközben ő ott állt előttük a semmiben, megalázva. Onnan volt szép nyerni. Én is úgy éreztem, hogy innen nagyon nehezen lesz valami. Mégis hittem, hogy lesz. Így jött a név. Talán ez a kimondott szó ereje. Azzá lett, amivé lennie kellett. Egy családi branddé, amely nem akar többnek látszani, mint ami. Az önazonosságunk van benne. Pont annyi, amennyi mi vagyunk. Én egy porcelánműhely akartam lenni a falu szélén, és az vagyok.
 
Mindig is ez volt a terve?

Gimnáziumban habarodtam bele a porcelánba, de már kiskoromban iszonyú molyolós voltam. Nagyon szerettem rajzolni. Egy-két éves koromban mindig összefirkáltam zsírkrétával a falat, amíg csak felértem, hogy anyukám örüljön. Ő persze nem volt boldog. Ám a gyerekorvosunk nagyon szeretett engem, és mikor nálunk járva végignézett a lakáson, mondta anyukámnak, nehogy leszidjon, mert még művész is lehet belőlem. Aztán bekerültem óvodába, ahol láttam, hogy a nagycsoportosok milyen szépen rajzolnak hozzám képest. Nem tudtam, hogy ennek a korkülönbség az oka. Azt hittem, én vagyok a legböszmébb gyerek az intézményben, ezért rettenetesen szívósan elkezdtem őket másolni. Szenvedélyemmé vált, hogy háromévesen felzárkóztassam magam hozzájuk. Erre tisztán emlékszem. Aztán abban az évben nyertem is megyei szintű rajzversenyt. Kék mikrobuszt festettem, amely épp viszi anyukámat dolgozni. Traumafeldolgozó alkotás volt. Ettől kezdve anyukám komolyan vett, és ha kértem zsírkrétát vagy festéket, kaptam. Onnantól állandóan rajzoltam, ahogy a csövön kifért.
 


Akkor hogyhogy nem a grafika vagy a festés felé vette az irányt?

Felvettek a fehérvári művészeti szakközépiskolába, de nagy fájdalmamra nem grafika, hanem kerámia szakra, amely egyáltalán nem érdekelt. Vérrel, verítékkel, sírva tanultam meg korongozni. Rettenetesen utáltam. Büdös volt az agyag, én meg csúnya kék kantáros vakondruhában, sárosan korongoztam az unalmas, húsz centiméter magas, párhuzamos csöveket. Voltak természetesen nagyon klassz rajzóráink, amelyeket szerettem, és volt ez a nagyon pocsék szakma, amelyet sem nem szerettem, sem nem értettem. Aztán mikor túl voltunk az összes fogpiszkálótartó és csecseskancsó megkorongozásán, az oktatónk felvezette, hogy van a kerámiának egy másik ága, amely többek között a porcelánt foglalja magába. Az más elven működik, mint az agyag, ott már formatervezésről van szó. Ha készíteni szeretnél valamit porcelánból, prototípust kell faragnod gipszből, majd abból negatív öntőformákat készítened, aztán abból kiöntened a tárgyat. Ez teljesen lenyűgözött. Mire az érettségihez értem, tudtam: vagy ez, vagy semmi. Az Iparművészetire úgy jelentkeztem, hogy engem csak a porcelán érdekel, és egyedüliként kezdtem el a szakot.


 
Miért köteleződött így el mellette?

Imádok faragni, és nagyon szeretem a kapcsolatot a földdel. Porcelánból alkotni taktilis élmény. Csodálatos érezni, ahogy az anyag visszasimogat, mikor dolgozom vele. Ráadásul ahogy én formálom őt, ő is formál.
 
Mármint a porcelán?

Igen. Én valószínűleg erre a szakmára voltam predesztinálva. Kezdetben azt hittem, csupán azért van rám pozitív hatással, mert jó érzés vele dolgozni. Aztán rájöttem, valójában azért, mert minden hibámat korrigálja. A türelmetlenségemet, a kapkodásomat, a kontrollmániámat, azt, hogy én akarjam megmondani, milyen legyen a vége, hiszen úgysem olyan lesz. A porcelán nagyon öntörvényű, makacs anyag, és ezáltal olyan szépen nevel.


 
Az Iparművészeti után rögtön Herendre, a porcelánkészítés fellegvárába került. Hogyan emlékszik az ott eltöltött évekre?
Herend tényleg a porcelánmennyország. A munkakörülmények, az alapanyag, a szakembergárda minősége – ízléstől függetlenül – megkérdőjelezhetetlen. Aki oda belép, azt magába szippantja az a csoda. Ebből a bűvöletből pedig nem könnyű szabadulni. Aki „becsekkol” oda, az általában onnan megy nyugdíjba.
Önök mégis „kicsekkoltak”.

Jó kérdés, hogy magunktól vagy nem magunktól tettünk így. Inkább azt gondolom, az utóbbi. Minden ember életében vannak normatív krízisek, amelyekről nem lehet dönteni, át kell rajtuk menni. Ahogy nem dönthettem el, hogy akarok-e kamaszodni, ugyanúgy az életközépi válság sem választás kérdése. Mikor én belekerültem, úgy éreztem, ez az utolsó pont, amikor még feltehetem a kérdést: mi leszek, ha nagy leszek. Úgy láttam, tíz év után számomra Herenden már semerre sem vezetnek utak, ha nem változtatok, már nem lesz semmi. Az az érzés, hogy még egy nap ebben a semmiben, és meghalok, olyan erős belső kényszert eredményezett, hogy azt már nehéz is lenne saját döntésnek nevezni.


 
Mégis mi hiányzott a porcelánmennyországból, ami változtatásra késztette?

Minden megvolt, kivéve az alkotói szabadságot. Abból szinte semennyi sem volt. A hagyományok olyan éles határvonalakat húznak Herenden, hogy csak borotvaélen lehet tervezni. Ez az, ami végül elmozdított minket. De pont a minap gondolkodtam azon, milyen érdekes a kreativitás, hogy amikor abszolút monoton munkát végzel, például a huszonötödik pikkelyes nyulat mintázod, akkor is utat tör magának, mondjuk abban, hogy azt az egyhangú feladatot a lehető legmagasabb szinten oldd meg. Akiben benne van a kreativitás, abban meg fog nyilvánulni még a legszűkebb keretek között is. Ezt látom viszont azokban a tárgyakban, amelyeket korábban készítettem, ezért teljesen vállalhatónak tartom őket, még ha nem élnék is együtt velük.
 
Nemcsak herendi porcelánból, de más tárgyakból is nagyon kevés van a lakásukban. Ez tudatos?

Én abszolút antifogyasztó vagyok. Nem szeretek vásárolni, nem bírom, ha sok tárgy van körülöttem, ennek a kevésnek a nagy részét is szívesen kidobálnám. Boldogan eléldegélnék egy üres, üvegfalú betonkockában az erdő közepén. Van is bennem kis lelkiismeret-furdalás, amiért teletermelem a világot tárgyakkal, miközben csak az alkotási folyamat érdekel, a flow. Az élmény, hogy kapcsolatban lehetek az anyaggal, az éltető várakozás, amit a kemencenyitási pánikkor érzek.
 
Mi az a kemencenyitási pánik?

A porcelánkészítés végtelen kísérletsorozat. Sosem ér véget, sosem tudhatom, végül mit látok majd, mikor három nap után kinyitom a kemencét. Kiöntöm, megformázom a tárgyat, bekenem ezzel a szürke, iszapszerű anyaggal, a mázzal, aztán várok. A csoda a kemencében történik. Arra, hogy az erők hogyan dolgoznak, a hatásukra miként színesedik az anyag, merre folyik a máz, nincs már ráhatásom. Ezért mikor végre kitárom a kemence ajtaját, félelemmel vegyes izgalom van bennem. Úgy érzem magam, mint egy kindertojást bontogató gyerek. Hihetetlen élmény. Emiatt is kezdtem el workshopot tartani. Olyan sokat kaptam a kerámiától, hogy ezt a tapasztalatot nagyon szívesen megosztom másokkal. Látom a résztvevők arcán, mekkora örömöt és pozitív sokkhatást szerez nekik is, hogy belenyúlnak az anyagba, hogy az ő kezük alól kerekedik ki valami. Ráadásul a workshopokra ide, Városlődre jönnek az emberek, ami szintén nem utolsó szempont.


 
Vannak vidékfejlesztő ambíciói?

Inkább azt mondom, én a kerámián túl a környéktől is annyit kaptam, hogy azt is szívesen továbbadom. Városlőd egy völgy, egy katlan. Itt a középkorban karthauzi szerzetesek éltek, s talán ezért is árad innen az a fajta béke, amelyet a vendégek is észrevesznek. Az egész környék kicsit el van zárva. Ez adja a varázsát és a misztikusságát. A Bakony alja olyan sajátos atmoszférájával rendelkezik, mely talán Erdélyéhez hasonlítható. Van itt egy őserő, amely miatt értékesebbnek érzem, mint például a Balaton-felvidéket. Nagyobbak a mélységek. Fecseg a felszín, hallgat a mély, mondják. Ez pláne a városhoz képest igaz. Korábban tíz évet városban éltem, de az az időszak lelkileg nem volt olyan komfortos. Nem éreztem rosszul magam, nem is gondoltam, hogy a városból származik bármi problémám, mégsem voltam oldott, szabad. Aztán mikor eljöttem Herendre, úgy éreztem magam, mint a kirakódarab, amely hirtelen bepattan a helyére. Nekem kellett ez a mennyiségű csend, ez a távolság, ez a méretű intim szféra. A kevesebb inger, a több nyugi.
 
Az alkotáshoz szüksége van erre az elzártságra?

Ahhoz, hogy tisztességes művész tudjak lenni, nem kellenek külső körülmények. A művészet belülről eredezik. A műhelyem viszont kint van a szabad ég alatt. Engem az fog meg, amit a természetben látok. Amit egyszer a Teremtő már nálam jobban elvégzett, azt próbálom emberi módon adaptálni. Ebben nagyon hasonlítunk a volt mesteremmel, Schrammel Imrével. Tőle tanultam a nyitottságot, a figyelmet, ahogy a természetben járt. Ő tényleg olyan ember, hogy ha meglát az árokparton egy követ, rögtön eszébe jut róla valami. Ha talál a kuka mellett egy szemetet, kijelenti, hogy az majd jó lesz valamire. Mindig nagyon tiszteltem benne azt az újfajta kameraszöget, amelyen keresztül szemléli a világot. Ez a hozzáállás segített abban, hogy megszülessen az ötlet, amely Herend után végül beindította a saját vállalkozásunkat.


 
Ön is talált valamit, mint a mestere?

Konkrétan egy buborékos védőfóliát, az ihletett meg. A forma elkészítésénél fóliarétegeket helyeztem egymásra, ami az egyszínű mázzal együtt adja a tárgyaim különleges térélményét. Akkor először tapasztaltam meg a saját életemben, amit a mesterem mindig mondott: nem a kerámiaalapanyag-központba kell menni inspirációért, hanem a rövidáruboltba, a rőföshöz.
 
Művészként tudja erőltetni valahogy az ihletet, vannak erre módszerei, vagy csak várja, hátha eszébe jut az a valami, ami meghozza a sikert?

Mondja más szóval, írja körül más kifejezésekkel, hogy ihlet.
 
Ötlet, kreativitás, tehetség, adottság?

Igen, adottság – milyen találó szinonima ez! Milyen szépen benne van a nyelvben, hogy adják. Vagy ott a másik kifejezés, a fogékonyság. Elkapni valamit a jelenlévőből. Mindkettő akkor lehetséges, ha elég nyitott vagyok, nem szédülök bele a fejemben lévő kerekek forgásába. Erre jó módszer az, amit az egyetemen tanultam: nem baj, ha nincs kedvem, ihletem, kezdjem el. Ez a kulcs a zárban. Be kell előzni az ihletet. Ha már csinálom, be fog szippantani annyira a flow, hogy kiürülhessen a tudatom, és így fogékonnyá válhassak a transzcendenciára, ami küldi az impulzust.
 
Tehát nem magának tulajdonítja az ötletet, a sikert?

Korábban azt gondoltam, teljesen tévesen, hogy én érek el mindent. Most kezd világossá válni, hogy csak fogaskerék vagyok a rendszerben. Rajtam keresztül alkot valaki más, és annál jobbak lesznek az alkotások, minél jobban rájövök erre. Mostanra jutottam el oda, hogy olyan vagyok, mint egy véső Isten kezében. Ha valamit akar rajtam keresztül teremteni, közölni, én hagyom magam, és attól fog sikerülni.

Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád